A BBC legújabb, a Netflixen elérhető thriller sorozata, A kígyó (The Serpent) megmutatja a pszichopaták köztünk élnek, és az árnyékban megbúvó hüllőkként leselkednek ránk.
Manapság egyre többet hallani a pszichopatákról. A politikai közbeszéd használja a kifejezést, a szélsőséges és általánosító megmondóemberek szintén. Szerencsére a pszichológia tudományos és ismeretterjesztő ága is egyre többet foglalkozik a z antiszociális személyiségzavarral rendelkezőkkel. A pszichopaták a behálózás mesterei, ténykedésükkel áldozataik érzik hibásnak magukat, ha nem a számukra megfelelően cselekednek. A társadalomban csak egy százalék a pszichopaták aránya, de az erőszakos bűncselekményeket elkövetők között, akár minden második ember pszichopata lehet. Nem véletlen tehát, hogy a szó hallatán először mindenkinek a Hannibal Lecter és a Zodiákus gyilkos féle sorozatgyilkosok jutnak az eszébe. Erre a gondolatra erősít rá a Netflixen ma debütáló A kígyó minisorozat is.
A hetvenes évek közepén Charles Sobhraj (Tahar Rahim), más néven a Bikini gyilkos, más néven a Kígyó Dél-Kelet Ázsiában különös módszerekkel küzdött a kolonializmus ellen.
A félig indiai, félig vietnámi csaló, tolvaj és gyilkos legkevesebb 12 nyugati, főleg hippi turistával végzett, irataikat elvette és azok segítségével keresztül-kasul beutazta Ázsiát. Sobhraj bizonyos szempontból zseni, és a róla készült BBC-Netflix sorozat tanúsága szerint gyakorló pszichopata volt.
Az igaz történeten alapuló sorozat Herman Knippenberg (Billy Howle), holland követségi titkár nyomozásán keresztül vezet be bennünket a sorozatgyilkos tevékenységébe. Két eltűnt holland állampolgár után kutatva Knippenberg rájön, hogy minden szál egy bizonyos Alain Gautier, drágakő kereskedőhöz vezet. Sajnos nem minden rubint, ami fénylik és Gautier igazi neve Charles Sobhraj. A Thaiföldön székelő drágakődílert és partiról partira járó playboyt nem könnyű elkapni, hiszen számos személyisége közül azt húzza elő, amelyikre éppen szüksége van.
Az időrendet szabadon kezelő sorozat nemcsak a nyomozást tárja a nézők elé, hanem a csalásokat és gyilkosságokat is. Sobhraj módszere, hogy a kiszemelt és a szeretet erejét mindenkibe belelátó hippiket megmérgezi és segítséget színlelve betegen is tartja őket. Kicsit repetitívnek is érezhetjük a minden részben hatszor hányó fiatalokat, de a hitelességért bármit. Akivel azonban máshogy járt el, az Marie-Andrée Leclerc (Jenna Coleman), aki a pszichopátiás viselkedést eltanulva és átvéve bűntársa lesz. Hasonlóan manipulatív eszközökkel az indiai Ajay (Amesh Edireweera) is részt vesz a gyilkosságokban, de a szálakat Sobhraj mozgatja.
A kígyó legnagyobb erőssége, hogy úgy használja a suspense-t, ahogy azt csak Hitchcock tudta.
A folyamatosan párhuzamosan látott, sokszor több hónapos eltéréssel játszódó jelenetek a lehető legjobb módon tartják sakkban a nézőt, hogy az aktuális áldozatnak vajon sikerül-e megmenekülnie. A minisorozat mesterien tartja vissza az információt és olyan ütemben adagolja azt nekünk, hogy szinte magunkon érezzük a tét nagyságát. Sosem lehetünk teljesen biztosak, hogy éppen a nyomozók, vagy a bűnözők tudnak többet, így az áldozatok bizonytalansága a nézőre is átragad. A feszültséget csak fokozza, hogy a thai rendőrség tehetetlen, a bürokratikus útvesztő éppen a bűnözőnek kedvez. Ráadásul a külföldi nagykövetségek is rendre útját állják a gyilkosságokat felgöngyölíteni kívánó diplomatának.
A kígyó pszichopata főszereplőjének módszereire mindannyian ráismerhetünk, csak éppen úgy túlozza a sorozat (akarom mondani, az élet), hogy azokért életfogytiglani börtönbüntetés jár. A pszichopátiás működés elsőszámú jele, hogy empátiának nyomát sem látjuk. Sobhraj önmagát felsőbbrendűnek gondolja áldozatainál, emiatt pedig együttérzést sem tud tanúsítani feléjük. Gyilkosságait bűntársainak még egy politikai motivációval is megtoldja, de valójában saját magán kívül senki sem érdekli őt. Sobhraj félelmetes pontossággal ismerte ki az embereket, és gépi ridegséggel használta őket.
Az antihőst játszó Tahar Rahim (The Mauritanian, A próféta) pillantásában pedig ez a ridegség rendkívüli hitelességgel köszön vissza.
Rahim szemében ott van az az üresség, ami az empátia hiányát jelzi, de ugyanolyan megnyerően viselkedik, ahogyan a valódi Sobhraj, így cserkészve be áldozatait. Sobhraj A kígyóban végig titokzatos tud maradni, így a sorozat nem is fogja kielégíteni teljesen a néző tudásszomját. A gyilkos esetében ez még fokozza a hatást, de sajnos a többi szereplőről alkotott kép sem teljes. Mindegyik szereplőről éppen csak a legfontosabb információkat tudjuk meg, így az azonosulás sokkal egyszerűbben, a veszély szintjén működik. Csak azokkal a szereplőkkel tudunk igazán azonosulni, akik veszélyben vannak – és többnyire az epizód végére el is búcsúzunk tőlük. A nyomozás résztvevőivel már nehezebb dolgunk van, pedig pont ők lennének azok, akik összetartják a széria narratíváját.
A kissé fapados karakterépítkezés mellé pedig némelyik színész túlzásba is viszi az alakítást. A Knippenberget alakító Billy Howle a sorozatban annyit szorong, mint Woody Allen egész életműve alatt soha, de egy idő után indokolatlanná válik. Szerencsére a mellékszereplők a kellő, de nem kidolgozott karakterívükkel megfelelően bánnak, így Jenna Coleman és Amesh Edireweerára nem lehet panaszunk.
A kígyó egy remek thriller műfaji keretein belül beszél egy olyan társadalmi kérdésről, ami mindannyiunkat érint. A pszichopaták köztünk élnek, nem is tegnap fedeztük fel őket, a velük való megküzdés, azonban még mindig problémás. A szubmisszióra hajlamos egyének pedig nagyobb veszélyben vannak. A kígyó oldhatja ezt a feszültséget, és legalább egy történetet mutat enyhén döcögő figurákkal, hogy a leghidegebb kígyó is megragadható a farkánál fogva.
