Fókuszban Sorozat

Sacha Baron Cohen a legbénább kém a világon – The Spy

Hiába dolgoz fel megtörtént esetet a Netflix legújabb kémsorozata, a The Spy; hiába igyekszik az alkotás korhűnek látszani; és hiába meggyőző Sacha Baron Cohen a félénk és visszahúzódó Moszad-ügynök szerepében, ha nézőként tíz percenként fogjuk a fejünket azon, hogy lehet valaki ennyire béna és kiszámítható.

Ha nem is éli reneszánszát a kémes/ügynökös műfaj, mindenképpen világos az elmúlt évek termései alapján, hogy van azért ezekre az alkotásokra igény – feltéve, ha a készítők csavarnak egyet a formulán. Na, nem a James Bond vagy a Mission: Impossible-filmekre gondolok, hiszen azok gyakorlatilag magukat adják el, hanem azokra a darabokra, amelyeknek extrát kellett előhúzniuk a kalapból, hogy leültessék a közönséget a mozivászon vagy a képernyő elé. Ilyen például a brutális(an) egyedi akciójelenetekkel tarkított Kingsman 12, a 60-as évek retróját a csúcsra járató Az U.N.C.L.E. embere, a humort az előtérbe nyomó A kém vagy az olyan ikonikus regényhőssel, mint Jack Ryan dolgozó legújabb Amazon sorozat. De még John La Carré, a kémkönyvek királyának feldolgozásai is csak akkor vernek igazán nagy visszhangot, ha olyan sztárok vezetésével készülnek el mint Hugh Laurie és Tom Hiddleston, akiknek kettősére épült a The Night Manager.

Egy ilyen, nem elsősorban erős, hanem sok tekintetben inkább ötletes és talpraesett választékból azzal kevés kitűnni, hogy jé, a Boratot játszó színész most komoly szerepben látható. Mert, hogy a Netflix legújabb, saját gyártású sorozata egyértelműen ezzel a propagandával készült megnyerni a nézőket.

És még csak azt sem mondanám, hogy ez nem volt okos vagy átgondolt lépés, hiszen Sacha Baron Cohen valóban jó és megbízható színész.

De ha egy megtörtént esetet feldolgozó hat részes minisorozat – amelynek részei el sem érik az egy órát – unalmasra, vontatottra, hiteltelenre és nem egyszer vizuálisan is szájbarágósra sikerül, akkor az édeskevés, hogy Cohen hibátlanul hozza a karakterének egyik felét, Eli Cohen izraeli ügynököt. Az eljátszott alterego, Kamel Amin Thabeet fedőneve viszont semmi újjal nem szolgál a karakter tekintetében. Sajnos csak az elsőig terjed a forgatókönyv és a színész mélysége a The Spy-ban.

A történet Eli Cohen izraeli kémről szól, aki a 60-as évek elején kémkedett a Moszadnak. Hamar ügynök lett belőle, majd még hamarabb terepre is küldték, ahol ugyan a sorozat történéseit elnézve csodával határos módon, de mégis sikerült bevetnie magát az ellenség falai mögé és közel férkőznie a legfontosabb katonai és politikai elithez. Éveken át sikeresen szivárogtatott ki információt Izraelnek, miközben otthon maradt felesége két gyermekkel is megajándékozta a nagy ritkán hazautazó Elit. A bizonyos panelek, sablonok nagyon szépen kirajzolódnak a sorozatban: rátalálnak a lelkes, de nem annyira ügyes kémjelöltre, aki persze hamar rácáfol minden kétkedőre. Aztán indulhat is a küldetés: a kémfilmek legalapvetőbb jeleneteit futtatja le a Netflix, sajnos az izgalom és a feszültség legapróbb szikrája nélkül.

Tény és való, hogy van valami lassított felvétel érzete az embernek, ahogy a ’60-as évek hibátlan helyszíneit és jelmezeit nézi, de a régi ruhák, fegyverek és épületek nem mentségek arra, hogy a sorozat egy alkalommal sem ülteti az ember fejébe, hogy vajon most mi lesz/hogyan menekül ki a szituációból a főszereplő. Ez pedig egy olyan műfaji alkotásban, aminek az egész premisszája arra kéne épüljön, hogy elkapják-e a kémet, hatalmas kihagyott ziccer.

De az unalom, a monotónia és az érdektelenség csak a mérleg egyik nyelve.

A másik Eli bénázása: igaz történet ide vagy oda, egyszerűen nehéz felfogni, hogy egy ennyire gyanús, ügyetlen, meggondolatlan ember sikeres legyen kémként. Hibát hibára halmoz, miközben a cselekményszál olyan töretlenül szalad előre, mintha minden lépése az ellenkező, azaz a jó irányba ment volna el. Sokszor persze sikeresek a kémkedései, de nagyon sok alkalommal érzi úgy a néző, hogy a kémiskola legalapvetőbb szabályai ellen megy a szereplő. Ezen pedig Cohen játéka cseppet sem javít.

A színész már rég túl van a Boraton és egy sor más vígjátékon, amelyekkel bizonyította, hogy bitang jó színész. A Netflix komoly hangvételű, drámai kémalkotása pedig már az előzetes megjelenésekor is az ő színészi vénájának kiemelésétől volt hangos. Igen ám, de az nagyon kevés, ha a kettős karakteréből csak az egyiket látjuk igazán. Eli Cohen egy büszke, de alapvetően visszahúzódó és csendes valaki, akiben – a sorozat sosem magyarázza meg, hogy miért is – de buzog a tettvágy, hogy bizonyítson a Moszadnak. A látszólag szerető és dolgos férj egyik napról a másikra hajlandó szinte teljesen magára hagyni feleségét és később két gyermekét is, hogy kémkedjen az izraeli kormánynak.

A kezdeti időkben lassú, ügyetlen és nehezebben tanuló Eli egyre jobb és jobb lesz, mire végül az ügynökség egyik leggyorsabban kiképzett kémjévé lép elő. Innentől végig sulykolja a sorozat, hogy Eli kém alteregója, a Kamel Amin Thaabet néven futó milliárdos üzletember mennyire lehengerlő személyiség, mennyire megnyerő modorú és mennyire bomlanak utána nők-férfiak-katonai vezetők és a világot uraló pénzmágnások. Csakhogy Cohen személyisége fikarcnyit sem változik a sorozat elején az irodában szendvicset majszoló szürke kisegér és a gőzfürdőben vízipipát szívogató fejes között. Amíg megkapóan hitelesen hozza az átgondolt, olykor szorongó, már-már kisebbségi komplexusos férfit, aki csak dacból gúnyolja a nála gazdagabbakat, addig megdöbbentően ugyanilyen marad a luxus környezetben is.

Ha a The Spy azt próbálta megmutatni, hogy lám, egy jó ember mindig az marad, és hogy minden körítés mögött Eli karaktere nem romlott meg, akkor azért abból a körítésből mutatni kell valamit.

De ez a figura teljesen egysíkú, jellemfejlődés nincs és nem érezzük át, hogy egy ilyen helyzet milyen nyomást gyakorol rá. Sem azt, hogy milyen jellembéli kihívásokkal kell szembesülnie jelenetről jelenetre. Mindezek mellett a számomra legzavaróbb vonzata ennek az, hogy ez megalapozza a sorozat szinte teljes hiteltelenségét és felszínességét. A nézőnek egyszerűen nem áll össze, hogy egy ilyen ember már miért kapna meghívást két pohár bor után a legbefolyásosabb vezetőknek tartott estélyre, vagy miért engednék be a történelem során először egy teljesen lezárt katonai bázisra, ahova civil még életében be nem tette a lábát.

Az sem szerencsés, hogy a hollywoodi hibák egyik legbosszantóbbjába a The Spy is beleesett, mégpedig a nyelvhasználat terén. Hollywood még mindig nem képes felfogni, hogy vagy kerítsenek helyi színészeket és engedjék őket az anyanyelvükön beszélni, aztán jöhet a felirat – vagy vállalják be a készítők, hogy amerikai és angol színészekkel dolgoznak, de ne erőltessenek rájuk akcentusokat, mert ezzel teljes jelenetek válnak baromi nevetségessé.

Az Eli főnökét alakító Noah Emmerich akcentusa volt a legfájóbb

Végezetül, annak ellenére, hogy én mindig becsülöm az olyan alkotásokat, amelyek a befejezés megmutatásával nyitnak, mert azt sugallják, hogy az út a lényeg és nem a cél, ezúttal hibának éreztem ezt a választást. Igen-igen, a történet valós, emberek tömege tudja és tudhatja, hogy mi lesz Eli Cohen sorsa. De garantáltan a nézők nagyobb része nincs ezzel tisztában, így jobban működött volna, ha legalább a nagy kérdés a karakter feje felett lebeg a hat rész során: vajon elkapják-e valaha? Nem mentette volna meg a sorozatot, de talán javított volna a végső szájízen.

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..