Sorozat

Csak az nézze meg a pilotot, aki végig is hajlandó nézni – The Stand

Az idei év nem kegyelmezett semminek és senkinek. Ugyanezt teszi a CBS Stephen King Végítéletének adaptációjával, a The Standdel. A szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Nekem, akinek koherens értelmezést-értékelést kellene írnom róla, meg aztán végképp. Pilotkritika. 

Stephen King regénye 1978-ban jelent meg, majd 1990-ben egy bővített, teljes kiadásban, több mint 1100 oldalon. A horrorkirály legterjedelmesebb műve egy posztapokaliptikus, társadalomfilozófiai gyöngyszem. Kiadásakor King még nem volt akkora húzónév, vagy sikergarancia, így regényének megfilmesítése több, mint egy évtizedig sínylődött a produkciós pokolban, míg 1994-ben az ABC egy négyrészes minisorozat formájában képernyőre küldte. Majd jött a pokol második felvonása, amely 2011-től egészen mostanáig tartott. Számos casting-, formátum- és platformváltás után végül a CBS All Access-szen debütált az újabb adaptáció, egy kilencrészes sorozatként, az idei gyérebb King-termés második etapjaként A kívülálló után.

A rendezői székbe Josh Boone ült, és igazi sztárparádét kanyarítottak a keze alá. A The Stand sikerre volt ítélve – egyrészt a tehetséges slepp miatt. 

Egy katonai biofegyver kísérletei balul sülnek el, világzabáló útjára indul egy szupervírus, aminek 99%-os mortalitási rátája van. Azon kevesek, akik immunisnak bizonyulnak, menedéket, reményt keresnek, egy helyet, ahol biztonságra lelhetnek. Ilyen Stu Redman (James Marsden) is, bár őt inkább fogva tartják egy atombunkerben, amiért Arnett városában egyedüliként nem halt szörnyet. A bunker vezetője egyébként Starkey tábornok (J. K. Simmons). Mindeközben a kényelmetlenül szociopata Harold (Owen Teague) és a teljesen joggal szuicid hajlamú Frannie (Odessa Young) útra kelnek az álmukban őket szólít Abagail anya (Whoopi Goldberg) hívására. 

Rajtuk kívül olyan nevek tűnnek fel a továbbiakban, mint Alexander Skarsgård, Amber Heard, Greg Kinnear vagy Ezra Miller. Noha róluk nem tudok információval szolgálni, hiszen a pilotban nem tűnnek fel (csak egyikük), az bizonyos, hogy remek színészek kerültek egy tehetséges és elhivatott rendező keze alá. 

Boone eredetileg négy egész estés filmben gondolkodott, hogy az adaptációja minél hűbb lehessen. Ráadásul a személyében a Csillagainkban a hibából kiindulva egy érzékeny, de Az új mutánsokat alapul véve egy újító szándékú rendezőt köszönthetünk. Az elmúlt évek King-termését figyelve, éppen éppen erre volna nagy szükség, hiszen ezt a duális készséget használva volt képes Andy Muschietti az Az-filmeket, Mike Flanagan pedig a Gerald’s Game-t és az Álom doktort csúcsra járatni. 

Másrészt azért volt sikerre ítélve a The Stand, mert a lehető legjobb időzítéssel mászott ki a pokolból. 

Tudniillik, odakünn a nagyvilágban éppen tombol a pandémia, a világ karanténba zárult, a streaming-szolgáltatók rekordot rekordra halmoznak, Hollywood újrarendezi éppen a sorait egy jóval kisebb képernyőre, de jócskán nagyobb felvevőpiacra. Ennek persze vannak hangos ellenzői, de természetesen a lényeg itt is a nézői igény kiszolgálása, kereslet márpedig van a kisképernyős mozikra.

Vagyis minden és még annál egy kicsivel több is adott volt ahhoz, hogy a The Stand legalább akkora karácsonyi sláger legyen, mint Mariah Carey All I Want For Christmas-e, de legalábbis akkora mint a COVID első hullámának idején a Fertőzés című film.

De mit ad a The Stand? Rengeteg kérdést, roppant kevés választ, egyedi, de zűrzavaros megvalósítást.

A pilot epizód kevés szereplőt mozgat, meglehetősen kusza idővonalon. A már fentebb említett főhősök viszonyrendszere az érthetőbb és követhetőbb kategóriába esik. Harold fülig szerelmes Frannie-be, Frannie-t viszont a hideg rázza Haroldtól, azonban kapcsolatuk szükségszerűen elmélyül, hiszen a kisváros lakói közül mindössze ők élték túl a világégést. Stu kedvetlenül, de kötelességtudón veti alá magát a kórházi vérvételnek, teszteknek, és karanténnak, hiszen ő (is) lehet a titok nyitja a rezisztenciának. Észérvek mentén működik tehát ezen esztelen világ, a cselekmény pedig így leírva tán pofonegyszerű. És mennyivel letisztultabb volna az összkép, ha ez így is maradt volna. 

Az alkotók és a megrendelők valamilyen különös oknál fogva úgy döntöttek, bombát robbantanak a tér-időben. A cselekmény expozíciója a járvány kirobbanását követő fél év, de a történések 5 hónappal korábban játszódnak, majd kapunk több szálon futó, rohamtempójú eseményláncolatot, eztán újra 5 hónappal később járunk, míg végül a járvány kirobbanásának környezetét is megismerjük. Magyarán leegyszerűsítették a viszonyrendszert, hogy az idődimenzió megbuherálásával szinte érthetetlenné tegyék azt. 

Ha a felszín rögös is, attól még az alsóbb rétegnek nem kellene annak lennie, és bár egy epizód nem feltétlenül elég, pláne egy ekkora terjedelmű alapanyag esetén, hogy kiderüljön, valóban az-e, az viszont bizonyos, hogy problémás. 

King opusának ereje a lelkileg kiürült és megviselt emberek pusztulásra adott reakciója, ami tulajdonképpen már-már a beletörődés. Ám az irodalom és a mozgókép között örökkön fennálló legnagyobb különbség a szavak ereje, az oldalak terjedelme, a jelzők és mondattagok végeláthatatlan határtalansága. Így az egyik snittről a másikra 1%-ra csoffadt világnépesség tényének (ami egyébként nem megerősített) mintegy flegma konstatálása, kissé alaptalannak hat. Majdhogynem megvonják a vállukat az emberek a sorban hulló szeretteik halálhírén. 

Anélkül, hogy végletekig mennék könyv és adaptáció ellenállásába, és hasonlóan szélsőséges véleményt fejtenék ki mindössze egy epizód alapján, a szkepticizmusomnak érvényre kell lépnie. 

Ismerünk egy bivalyerős alapanyagot, és egy nagyon kedvező körülményt, amiről azért beszélek jóval többet, mert a The Standről, kis túlzással, semmit sem lehetett. 

A CBS-nél egy 1100 oldalas eposzt kívánták adaptálni egy 10 órás miniszériában. A forgatókönyvírói munka végeztével bejelentették, hogy 9 epizódra csökkentik a játékidőt. Érzékelték, hogy az eredeti mű túl sok szereplőt mozgat,  egy pilot epizód ennyit nem bír el, redukálták az elsőnek bemutatandó karakterek létszámát. Ennek fejében felpörgették a trendhez igazodva a sztori idődinamikáját. Bevonták magát Kinget is a munkába, aki egy új véget írt a szériához. Ám közben kitört egy – ha nem is olyan intenzív – világjárvány, mint a cselekmény apropója, ami miatt megakadt a munka. Summa summarum: egy lehetetlen mennyiségű alapra kevesebb időt szántak, és ez most egy epizóddal rövidebb is lett. A maradék 8 epizódra marad a további tucatnyi karakter megismertetése, megszerettetése egy hektikus, agyonvágott storyline-ban. És akkor még csak a drámáról beszéltem, kerülve az aktualitást és mivel King, a természetfelettit. Nos, véleményem szerint az volna maga a természetfeletti, ha ebből bármi jó sülne ki. 

Avatar

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya