Sorozat

A diadalmas boldogtalanság – A végső lista

Hogy van-e korrupció a demokráciában, nem vitás, ahogy az sem, van-e méltánytalanság a jogban vagy keserűség a patriotizmusban. Nincs egyik a másik nélkül, miképpen élet sincs gyász nélkül – a kérdés az, melyik uralja melyiket. A végső listában (The Terminal List) megvan a potenciál, hogy válaszokat adjon a kérdésekre, de az alkotókat egészen más dolgok érdeklik. Engem meg az, hogy lehetnek-e ügyesek, ha nem jót alkotnak. Évadkritika.

Akit a fentebbi kérdések izgatnak, sokkal szívesebben ajánlom a Sicario – A bérgyilkost, ami nem csak adott jelenetek brutalitásával, hanem egyedi rendezői jelenléttel borzaszt el világától. Sőt, még A bombák földjént is, noha kommunikációs jellege erősen propagandisztikus, de legalább válaszokat keres és kínál, ami az amerikai „honvédő“ kultúrát illeti. Aki pedig mozgóképes példát keres az öncélúság definíciójára, A végső listában aranyra lel.

Az Odin kardja hadművelet során speciális kommandós egységet vezet James Reece hadnagy (Chris Pratt) egy szír vegyi fenyegetés elhárítása végett. A rajtaütés tragédiába fordul; az informátora csapdája 12 bajtársa életét követelte, ő maga súlyos agyrázkódással tér haza, ahol kihallgatások sora várja. A csapás masik túlélője, Boozers (Jared Shaw) öngyilkosságnak álcázott halálával nyomozni kezd, ám miután feleségével és kislányával a saját otthonukban, a saját fegyverével végeznek, ő maga lesz az első számú gyanúsított. Ezzel kezdetét veszi bosszúhadjárata, miközben macska-egér-harcot vív az igazságszolgáltatással és a Pentagonnal.

A végső lista egy pilotkritika esetén erős reményeket táplálhat drámai folytatással, az illúzió azonban hamar szertefoszlik.

A producerként és gyártóként is ténykedő Antoine Fuqua rendezte első epizód egy kimért, követhető lelki kálváriát vetít előre, és a többi, igen tapasztalt televíziós direktor is igyekszik a lehetőségeikhez mérten e nyomvonalon haladni, de a Kiképzéssel befutott rendező kézjegye vitathatatlan a szérián. Az akció dominál, amolyan lopakodós, de közben akkurátus kivégzés-sorozat formájában, valahol A védelmező és az (ötletes reflexiókkal megidézett) korai Rambo-filmek gyilkológépi balettje között, technikailag minden téren kifogástalan, olykor élményszámba menő kivitelezésben. Ahogy Pratt újabb és újabb tételeket kénytelen (?) likvidálni terminális listájáról, és kerül egyre közelebb a széria első felének kijelölt végpontjához, családja gyilkosának kézre kerítéséhez, úgy válik mind kegyetlenebbé, a széria mind feszültebbé. 

Bosszúszomja a második etapban sem csitul, s a hangsúly az egyén mikro szintjéről áttevődik a makro környezetre; az ügy mögött húzódó marketing- és belpolitikai játszmák a Pentagon hadászati reformkísérleteit mételyezik. Hartly miniszterasszony (Jeanne Tripplehorn) programja a családi bosszú mellett a cselekmény másik mozgatórugója; kvázi demilitarizációs harca a kommandósok szolgálati körülményeinek (leginkabb a traumafeldolgozás és -kezelés) fejlesztését célozza. Az idealista politikus a nehézségek ellenére próbálja támogatni Reece-t, akárcsak a feltörekvő újságíró, Katie Buranek (Constance Wu) és a férfi egykori bajtársa, Ben (Taylor Kitsch) is. 

Ők hárman teszik ki Reece tragédiába fordult életének fő dimenzióit: a politikai-társadalmi, az erkölcsi-jogi és az személyes-pszichés patthelyzetét – magyarán, az amerikai hadszellem polarizált közvéleményét. Jack Carr regényének alapkonfliktusa és az azt megszemélyesítő karakterek alapvetően nem rossz alapanyagok, mégis úgy érzem, hogy 

a fentebbi, barokkos körmondatommal máris több gógyit mozgósítotottam, mint A végső lista alkotói. 

Hiába a szimbolika, a bőséges képernyőidő, a szerves részvétel a történetbeli csavarokban, a kulcskarakterek egydimenziósak maradnak (leglátványosabban Jai Courtney gonosza), akár a többi mellékszereplő is (vannak egy páran). Egy-egy mondatban lerendezik a hátterüket, hogy értelmezhető legyen a funkciójuk és a szerepkörük a sakktáblán, pedig volt rá 8 órányi terjedelem, hogy valódi egyéniségekként ábrázolják a nekik kijelölt valóságszelvényeket az amerikai társadalomban. A sakkot pedig fel lehet fogni az elmék párbajának, stratégiák és rejtett manipulációk játszmájának, meg úgy is, hogy a sötét és a fehér parasztok gyilkolják egymást a saját igazságuk bajnokai címszó alatt.

Reece pedig az, ak felborítja a komplett asztalt. Természetesen ez az Ő show-ja, Ő ennek a műsornak az ótestementumi Gedeonja, a bírája, ahogy azt az első másodpercekben hallhatjuk is. Bár a későbbiekben tanúbizonyságot nyer, hogy hiába minden szájbarágós, parhuzamként előadott és gyorsan érvényét vesztő bibliai ráolvasás, ő inkább A végső lista Billy Butcher-je. A sötét középkort kenterbe verő módon henteli ellenségeit, nem ismer irgalmat, miközben családját és bajtársait siratja, de hazáját egy rossz szóval sem illeti. Éles a váltás Chris Prattől, a bohókás, de a maga módján szerethető jófiútól. Már, ami általában a szerepeit illeti, mert a valóságban ő most inkább „a legrosszabb Chris-t” alakítja Hollywoodban.

A végső lista értékelésekor lehetetlen elvonatkoztatni Pratt személyétől, s nemcsak mert főszereplője és producere, hanem mert a koncentrátuma mindennek, ami rossz benne.

Szereti a karakterét, nagyon beleéli magát az osonás művészetébe; úgy jár a kezében a fegyver, mint gyerek kezében a fafénykard. Tehetséges karakterszínész, megmutatja, hogy tud ő játszani, bár fontos szerep jut a sminkes osztálynak és a könnyfacsaró géleknek. Ez persze a többi Chris-re – Hemsworth-re, Evans-re és Pine-ra – is igaz, de míg ők pedáns(nak tűnő közösségi média) életet élnek a nyilvánosság nagyobb szeletének ízlése szerint, addig Pratt céltáblát képez az elmúlt években. Trump-szimpatizánsnak tartják, republikánus és háborúpárti értékrendet látnak a megnyilvánulásaiban, kritikával illetik a családi magánéletét, legutóbb pedig botrányt kavart a Marvel feje fölött is hitkérdésekben. 

A korábban már említett öncél itt és így lép érvénybe, ami A végső lista legnagyobb problémáit hívja lépre.

Azáltal, hogy Pratt felügyelete alatt és főszereplésével készült el, nem tud nem önreklámozásként működni. Mint manipulatív médiaműfaj, definíciója szerint a reklám tömegkommunikációs eszközök segítségével végzett piacbefolyásolási tevékenység, amely egy termék előnyére irányítja a figyelmet és annak kiaknázására sarkall. Prattet sok támadás érte (ami kihat minden aktuális mozijára is). Hogy jogosak-e a vádak, valószínűleg soha nem derül ki, nem is tisztem eldönteni, ellenben az bizonyos; volt min szépíteni. Tette mindezt úgy, hogy Carr regénye tökéletes táptalajt szolgáltatott hiperkorrekciós kampányához. A háborúpárti celeb karakterét tönkretette a háború, vitás vallási nézeteit felülírják az Ószövetség tanai, a családfői tisztségében keletkezett űrt a makulátlan apaképpel tölti be.

Ezzel még nincs baj, hiszen a tömegmédia és a mozgóképi narratíva azóta hat egymásra, amióta léteznek. Még az sem baj, sőt, rafinált megoldás, hogy a komfortzóna elhagyása csupán látszólagos, hiszen valójában tovább háborúzik, szembe megy a vallás által hirdetett békével, a családja pedig már nem létezik. A baj az a sok ellentmondás, amelyet ezen öncél szolgálatába állítanak.

Reece listája egyik résztvevőjének fejét kétszer zacskóba csomagolta, mérget injektál szervezetébe, miután megkülönbözteti őt azoktól, akik valódi szenvedést élnek át, s mégis igaz hívők maradnak. Ám mivel nem állítja önmagáról ennek ellenkezőjét, (hogy nem volna már istenfélő) így önmagát is különbnek tartja, miközben a halálba kínozza „igehirdetés” közben. Azon felül, hogy az egész sorozat megszegi a Tízparancsolat „ne ölj” felszólítását, egy masik epizódban az egyik szereplő Jób történetéhez hasonlítja Reece-ét. Tőle Isten egy ördögi paktum miatt elvette a családját és egészségét, ezzel téve próbára igaz hitét. Reece sem tört meg, véghez viszi feladatát, anélkül, hogy istenkáromló (vagy inkább Amerika-káromló) lenne; válogatott kínzási módokkal gyilkolja ellenségeit, anélkül, egy percre is elgondolkodna cselekedetei hosszú távú, a hozzátartozókra kifejtett hatásain, ami egy igen sajátos olvasata a tanításnak.

A politikai aspektusa látszólag a legfontosabb, legkidolgozottabb, valójában viszont szinte csakis egy pólust jelentet meg,

és kizárólag az első részektől kezdve kiszámítható finálé utolsó perceiben jelenik meg az az olvasat, ami az élét adhatná a sztorinak, de már késő. Nem jelennek meg az ilyenkor szokásos és elvárt szekptikusok által kifüggesztett molinók a híradásokban, hangtalan marad a közvélemény, amelyre oly sok szereplő, oly gyakran vehemensen hivatkozik. Egészen a nagy csavarig Reece esete legfeljebb kapaszkodóként jelenik meg az aktívabb cselekvők számára, s akkor is inkább karrierépítés gyanánt, semmint az objektív tényfeltárás céljából a rendszer árnyalására, megszorongatására.

Ennél jóval nagyobb szerepet kap a családi intézmény. Az első epizódot leszámítva feleségéről (Riley Keough) és lányáról (Arlo Mertz) csupán PTSD-jellegű flashbackekben látjuk, milyen is ő családapaként. Bár ezekben legfeljebb a már megszokott pratti bohóckodást köszönthetjük viszont, csak sokkal drámaibb, lassabb és szomorúbb hangvételben, mint mikor Gamorát gyászolta a Végtelen háborúban. Egyetlen 10 másodperces visszaemlékezésben láthatjuk, milyen a Reece család, mikor nem teljesen gondtalan idilljüket élik. Ezen kívül kevés kivétellel egyazon szekvencia bővebb-szűkebb változatát használják árnyalásként; egy nyakatörött madarat, mint a szabadság szimbólumát, aki saját házuk ablakán loccsan – ha esetleg nem értenénk meg az első egytucatnyi alkalommal ezt a fene nagy rendszerkritikát. 

A végső lista a főhőse (vele az őt megszemélyesítő producer és alkotótársai) vitathatatlan professzionalizmusán kívül minden érintett aspektusában megpendíti, hogyan lehetne szimpatikusabb a nézők szemében. Óriási teljesítmény hát, hogy nem csak azért várom végzetét, mert a narratíva indokolja „mártírhalálát”, hanem azért is, mert elérte, hogy ne kívánjak neki kegyelmet. 

Hogy megérdemli-e ezt A végső lista, valamint az odaadó figyelmet a borítékolható második évad elébe, őszintén, nehéz kérdés.

A kritikák és a nézők véleménye közti különbség jól mutatja a sorozat megosztó jellemét, amiből tisztán kitűnik a háttere szélsőséges jellege. Tisztes iparos munka, amelyet leginkább Pratt neve mozdít el bármely irányba, de az objektív értékítélet nem egy egy lehetetlen küldetés.

A non-lineáris elbeszélő struktúrát nem indokló cselekmény érzi önnön felszínességét és egyszerűségét, s magának bonyolítja meg annak sodrát. Sokszor előbb kerül fel valaki a listára, és ezt fókuszba is helyezi a személytelen nevet, mintha tudnunk kéne, kiről is van szó, de van, hogy csak 1-2 epizóddal később derül ki a személyazonosság. Ehelyett az aktuális epizódban egy sokadik nyúlfarknyi szereplő kap visszaemlékezést és külön topikot. Szervezési szinten nagyon rég láttam ennyire katasztrofális sorozatot. Ezek az ad-hoc jellegű prezentálások rengeteg időt és teret vesznek el a tucatnyi sokadhegedűsök elől, akik anélkül halnak meg kínok kínja között, hogy súlya lenne szerencsétlenek életének. Az ő bemutatásukra ezt a tengernyi időt előbb ítélném meg, mint az önellentmondó és kifejezetten unintelligens pszichopátiának, amit főhősünk képvisel. 

Ő, csak úgy, mint A végső lista magában hordozza a potenciált, hogy a Sicario – A bérgyilkos vérbosszútól fűtött és A bombák földjén patriotizmusának zöldhályogától vakon botorkáló hősét egyesítse magában az erkölcsről, a jogról, és az igazságszolgáltatásról foglalva állást saját kilátástalan nyomorán keresztül. De nem teszi. Inkább kibelez, agyat lékel és ártatlan hozzátartozók mentális épségét dönti romba azzal, hogy bizonyos akciókat még végig is nézet velük. Mert egy jó keresztény így csinálja; ha megdobnak kővel, lődd le AK-47-tel. A végső lista nem több egy tucat akciósorozatnál, pátoszos, dagályos, végtelenül naiv és ostoba, de jól kivitelezett és sokszor izgalmas, mert hibátlan a vágói, operatőri, díszlettervezői, világosítói munka. Azonban hősünk utolsó diadalmas képsorát nézve csak az jár a fejemben, hogy az alkotói szándék szerint boldognak kell lennem, de mégsem vagyok az. Mert azt eddig is tudtam, hogy az élet sokszor szar.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
1 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!