Sorozat

Izland Noir – The Valhalla Murders

Izlandra a vulkánok és a gejzírek országaként szoktunk gondolni, de érdeklődési körtől függően eszünkbe juthat a fociválogatottjuk, az oktatási rendszerük vagy akár a zuzmójuk. Mennyi csoda egy országban, és mennyi elnyomott indulat. A The Valhalla Murders (Brot) ezt engedi szabadjára. Évadkritika. 

A skandináv szigetország a Föld egyik legritkábban lakott országa, de nem ez a legmeglepőbb különlegessége. Izlandot szinte soha nincs gyilkosság, néha akár egy év alatt sem történik emberölés. A gazdasági egyenlőség is sok helyütt vágyálom, de ha tenni akarnánk érte, elég lenne példát venni Izlandról. Képzelhetjük, mennyire magába roskadhat egy ilyen kiegyensúlyozott és nyugodt társadalom az olyan események hatására, mint amiket a The Valhalla Murders bemutat.

30 évvel ezelőtt zárt be egy látszólag pedáns fiúotthon, a Valhalla. Napjainkban azonban újra a közbeszéd tárgya lesz, amikor egy sorozatgyilkos elkezdi megölni az intézmény egykori dolgozóit. Az egyetlen kapocs közöttük egy régi csoportkép, ami hiába tűnik segítségnek, a reykjaviki rendőrség mindenfelé falakba ütközik.  A nyomoknak, röviddel azután, hogy végre megtalálták, teljesen kihűlnek. A gyanúsítottak vagy sziklaszilárd alibivel bírnak, vagy már meghaltak – néha egy perccel korábban ölték meg, közvetlenül azelőtt, hogy kiérnének a helyszínre. Mintha valaki mindig egy lépéssel előttük járna. Azonban szorul a hurok, hisz a gyilkosságot csak hírből ismerő állampolgárok eredményeket várnak. A nyomozást a helyi Kata (Nína Dögg Filippusdóttir) és az Oslóból kiküldött Arnar (Björn Thors) vezetik, de nincs könnyű dolguk, az eset egyre bonyolultabb lesz.

A Netflix első izlandi produkciója nemcsak azzal zavarja fel az állóvizet, hogy kvázi precedenst teremtő bűncselekményt illusztrál, de azzal is, hogy ennyire tökösen teszi mindezt.

Nyoma sincs annak a gyermetegen naiv és félénk megfogalmazásmódnak, amitől a falra másztam a legutóbbi skandináv sorozatuk, a Ragnarök esetében. A titkok esetleges lelepleződésének megakadályozása és a botrány kirobbanása miatti médiacsend kapcsán kerül előtérbe a rendőri feddhetetlenség kérdésköre. A családon belüli erőszakot a vallási felekezetek nem is olyan jámbor világán keresztül jeleníti meg. A politikai korrupció pedig most kifejezetten nem a pénz és a hatalom hajhászására tárja elénk, szinte nincs is szó a piszkos anyagiakról. Annál több az elmebeteg pedofíliáról. Persze készült már ezeknek a témáknak a vaskos filmes átirata, külön-külön és egyben is.

De akkor mi ebben a pláne? Maga a származási hely. Sok film és sorozat még olyan országokról sem mer határozott kritikát megfogalmazni, amelyek bőven adnak rá okot. Erre itt van egy elszigetelt ország Skandináviából, ami már-már meseszerű békében él, s mintegy óva inti a filmes csapat: „vigyázz, ha nem vagytok elég óvatosak, ti is lehettek ördögök, hiába vagytok angyalok”.

Azt látok én: de ördög itt belül minden nemes. Senki sem makulátlan – Kata egy munkamániás anyuka, aki szinte belebolondul az ügybe, míg végül a szexuális zaklatással gyanúsított gyermekétis csak vádolni képes. Arnan az a különös, szótlan, magányos farkas típus, aki zűrös családi körülményei miatt csordultig tele indulatokkal és gyűlölettel, részben önmaga felé. Mellettük még felbukkan egy bűnbánó felső vezető, aki jóvá tenné egykoron elkövetett hibáját, egy, a fiát 30 éve gyászoló apuka, az egyik áldozat magányos fia, akiben Arnar magára ismer. Az önmagában is izgalmas, szövevényes whodunit krimi sokszor még háttérbe is szorul személyes drámák által, amelyek a Filippusdóttir-Thors-pároson kívül még a mellékszereplők jellemeit is tovább árnyalják. Az objektív újságírást hirdető riporternő, valamint a tények feltárása érdekében a karrierjét is kockára tevő vidéki rendőr az egyetemes emberi igazságérzetet testesítik meg. 

Az emberi karakterek feledtetik a The Valhalla Murders forgatókönyvének botladozását.

A széria első epizódjában rögtön két embert tesz el láb alól a titokzatos gyilkos. Az egyetlen nyom a már korábban említett csoportkép. Gyenge késleltetése a tetőpontnak, hogy csupán az ötödik részre kap észbe a bűnügyi stáb, ugyanis ekkor találnak rajta ujjlenyomatot. Ezen kívül a műfaj egy másik gyerekbetegsége is felüti a fejét: több olyan szereplőt is bemutatnak az írók, akikről ezután szinte megfeledkeznek, majd a cselekmény előremozdítása érdekében hirtelen és sokat foglalkoznak velük, mielőtt meghalnának vagy kiderülne róluk valami sorsfordító. 

Ezek a tényezők értetlenkedésre adnak okot, egyvalami azonban komoly hiányérzettel töltött el. Az alkotók nem adnak magyarázatot a történet legfontosabb állomásának szociokulturális szimbólumáról. A cselekmény (egyik) tetőpontján fontossá válik a fegyverviselés, mint társadalmi jelenség. Noha örömteli olyan krimin izgulni, ahol nem puskaropogás teremt atmoszférát, hanem a remekül komponált ambientes muzsika horrorisztikus szólamaival, és a gyönyörű tájak szegélyezte éjsötét városrészek, mégis, a gyilkos hajsza körülményei több kérdést is felvetnek. Egyrészt, miért kell engedélyt kérni akció közben, hogy egy rendőr kinyithassa a pisztolyát tartalmazó széfet? Másrészt, miért nem használja bevetés közben? Harmadrészt pedig, miért marasztalják el, amiért volt nála fegyver? 

Izlandon ugyanis nem önvédelmi eszköznek minősül, mint az USA-ban,

és hosszú hetekig tart az engedély beszerzése is, hiszen a jeges szigetnek annyira csekély a bűnözési és gyilkossági rátája, hogy a használata szinte teljesen indokolatlan. Itt jön a képbe a már pedzegetett erény, miszerint a Valhalla egy olyan térségbe ültet egy brutális eseményt, ami nem látott még ehhez foghatót. A széria legnagyobb kihagyott ziccere tehát maga a premissza, amely az ország első és egyetlen sorozatgyilkosságát meséli el, ez pedig egyfelől zaftos neo noirért kiált, mint amilyen a rivális szolgáltatónál, az Amazonnál futó Trapped. Másfelől pedig egy tablóért, amely megmutatná, hogy miért ekkora horderejű egy ilyen sokat látott eset, milyen reakciót vált ki egy pacifista társadalomból. Az első felét megkaptuk, a másodikat, nos, nem annyira.

A The Valhalla Murders a nyolcórányi játékideje ellenére, pár sajtótájékoztatón kívül, egyetlen egy (!), az eseményekhez semmilyen formában nem kötődő, civil polgárt szólaltat meg a témában, aki mindössze 1 percet kap képernyőn, meg egy unottan felböfögött félmondatot: A társadalom kifordult önmagából”. A rendőrfőnök leordítja az osztag haját, mondván a nép kétségbeesett. Az újságíró sarokba szorítja az osztagot a társadalmi pánikra hivatkozva. Az ügyben pedig csak minimálisan érintett személyek pedig több ezer nevében szólva szidják az osztagot. A tömeg nevében, ami sosem mutatkozik meg. A rendőröket, akiket egy erő szorongat, amit sosem éreznek ténylegesen.

Én pedig értetlenül hüledezek, hogy mégis mi a történet tétje és súlya, A The Valhalla Murders példásan mutatja be szereplőit, figyelemre inti az országa közigazgatását, és tabukat dönt meg, velős véleménnyel. A sok mellékszál azonban nem hagy teret a történet valódi pikantériájának megismerésére, és nem él a bivalyerős ötletének lehetőségével. Izland szép és csodás ország, ezt eddig is tudtuk, most pedig már azt is, hogy mégsem makulátlan, arra viszont várnunk kell, hogy megismerjük polgárait, szellemiségét, és félelmeit.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com