„We get the world we deserve”. Azaz azt a világot kapjuk, amit megérdemlünk. Tökéletesebb jelmondata nem is lehetne A törvény nevében újabb évadának, hiszen igaz ez a szereplőkre, de átvitten igaz a nézőkre is. Elvártunk egy minőséget. Meg is kaptuk.
Egy gyakorlatilag hibátlan első évad után meglehetősen nehéz dolga volt A törvény nevében (True Detective) készítőjének, Nic Pizzolattonak. A hihetetlen hangulat, kiemelkedő színészi játék, a lassú, de szépen felépített történetvezetés és az a kis plusz, akit úgy hívnak, hogy Matthew McConaughey – ezek tették torony magasan a 2014-es, sőt valljuk be, az évtized eddigi egyik legjobb sorozatává Pizzolatto művét. Természetes volt, hogy a nagy siker ellenére, csak akkor jöhet egy újabb siker, ha valami újat és valami mást nyújt ezúttal a nézőknek. Mindez sikerült. Ráadásul úgy, hogy gyakorlatilag mindent, ami jó volt az előző évadban – az alantas másolást mellőzve – átörökített a második szériába is.
A törvény nevében ezúttal is egy nyomozásra koncentrál, noha jóval izgalmasabb ez a szál, mint volt a korábbi. Erős hangulattal, kifogástalan operatőri munkával, eleinte kissé döcögős, majd kifejezetten érdemes színészi játékkal operál, nem hagyva el a moralizálást sem. Igaz, nincsenek nagy monológok, nincsenek lehengerlő és megkapó filozofálgatások vagy eszmecserék. Kevesebb a beszédes csönd, de amikor van, az jóval hatásosabb. Mindez pedig akkor teljesedik ki igazán, amikor a megnövelt számú főszereplők közti emberi viszonyokat építi fel a sorozat. Míg az első évad két emberen át mutatta be a világ mocskát, itt valahogy a világ mocskán át látjuk négy ember életét. Azt, ahogyan elkeseredetten és a végső pontig kérdéses sikert hajszolva próbálnak mindent megtenni, egy jobb világért, egy jobb városért, egy jobb holnapért.
A történet – mely meglepően, sőt eleinte zavaróan sok információval, névvel és helyszínnel indul – egy szimpla gyilkossági ügy köré fonódik, aminek felderítésére két nyomozót, Velcorot (Colin Farrell) és Bezzeridest (Rachel McAdams) és egy rendőrt (Woodrugh, akit Taylor Kitsch alakít) bíznak meg. A korrupció, bürokrácia és a pénz mindenek feletti hatalma igen csak megnehezíti a feladatot, hiszen hol egy felettes, hol egy munkatárs, hol egy városi fejes tesz keresztbe a szereplőknek. Hozzájuk egyébként negyedikként csatlakozik Frank Seymon (Vince Vaughn), egy befolyásos és valaha tiszteletnek örvendő gengszter, aki a gyilkosság révén szinte mindenét elveszíti. A törvény jó és rossz oldala – már ha egyáltalán van olyan – tehát koránt sem könnyen szétválasztható, főleg egy olyan világban nem, ahol senkiről se lehet tudni, hol is áll valójában.
Ezt az örökös felek közötti ambivalenciát és bizalmatlanságot erősítik fel a képi elemek. A hosszan kitartott közeli képek, a gyakori egymással szembeni kompozíciók, csak úgy, mint az apró rezdülésekre és mozdulatokra kihegyezett helyzetek. Hogy aztán a szemünk láttára, de meglepő módon szinte a tudtunkon kívül épüljenek fel olyan emberi kapcsolatok, amelyek igazak, erősek és végtelenül hitelesek. Minderre a legszebb példa a sorozat szerelmi szála, mely olyan precízen, finoman és intelligensen építkezik, hogy amikor bekövetkezik az, amire igazából egy ideje várunk és érezzük is, mégis meglepődünk: egyszerűen lehetetlen megmondani, mi az a pont, amikor ez a két ember egymásba szeret. Ezt pedig borzasztóan nehéz és nagyon dicséretes így végigvinni, így bemutatni. Minden nézés, minden pillantás, minden kimondott – és főleg kimondatlan szó hozzátesz valamit a karakterekhez, és a köztük kialakuló kapcsolatokhoz.
Ehhez persze a rendezésen – ami az évad esetén nyolc készítőre oszlott – és a kiváló operatőri munkán kívül elengedhetetlen a színészi játék. És bár McAdams, Vaughn és Kelly Reilly magasan veri a többiek teljesítményét, Farrell játéka is meglepően erőssé növi ki magát az évad második felére. A léc itt is (túl) magas volt, így jogosan érezhettük az első néhány résznél (1-2-3), hogy távolról sem kapunk annyira komplex és érdekes személyiségeket, mint a korábbi évadban. Aztán valami mégis történik.
Hirtelen egyik részről a másikra kiforrott, összetett és különös múltú embereket látunk, akik valahogy megpróbálnak (túl)élni. Ez a szinte minden pontot érintő lépcsőzetesség pedig a sorozat végére egyértelműen tudatossá válik. Ahogy a történet szála kibontakozik, úgy tudunk meg mi is egyre többet a főszereplőkről. Velcoro már nem csak egy iszákos rossz zsaru, Bezzerides nem egy szexbe menekülő fiatal nyomozó, Woodrugh pedig nem egy indulatos motoros rendőr, aki próbál önmaga elől menekülni. Mindhármuk, sőt mind a négyük – bár Frank karaktere az elejétől kezdve szépen fel van építve – múltja meghatározza a jelenüket, és kifejezetten nagy árnyékot vet a jövőjükre.
De nem csak ezért éri meg megnézni a sorozatot! A megszokott erős, kifinomult, sokszor komor és borongós hangulat, a jóval kevesebb, de így is hatásos madártávlati képek, a kifogástalan zene (ezúttal is T-Bone Burnett érdeme), az izgalmas és szövevényes szálak és a hibátlan – bár talán hajszálnyit szigorú – befejezés mind-mind egy igényes és gyönyörűen összerakott újabb évadot eredményez.
A törvény nevében második évadának befejező részét tegnap este vetítették az HBO műsorán, aki eddig lemaradt annak alább az újabb zseniális képi világú, hangulatos zenéjű és tökéletesen passzoló intro.
