Sorozat

Láss, ne csak nézz – The Watch 

A BBC America végre valahára tető alá hozta Terry Pratchett ikonikus regényfolyamának, a Korongvilágnak a mozgóképi átiratát, a The Watch-t. Elnézve az első két epizódot azonban felmerül bennem a kérdés, hogy hozzá kell-e tennem: végre.

Ankh-Morpork City-ben járunk, valahol a közeljövőben, egy alternatív világban, ami hemzseg a bűntől. Már attól a bűntől, amit mi, modern, felvilágosult, netalántán nyugati civilizáció annak tartunk: gyilkosság, drog, tolvajlás jellemzi a mindennapokat, ám ott mégsem cselekszik bűnt, ki elköveti. Mert e világ urai észlelték, hogy az illegális ténykedésnek csak az vethet véget, ha legálissá teszik azt. A város rendőrkapitánysága, a Watch, és annak mind a négy embere egy könyv eltulajdonlásával lett megbízva, de Vimesnak (Richard Dormer) a múltja árnyaival és magával a Halállal is szembe kell néznie eközben. Hogy mi a könyv szerepe és milyen logika mentén számít bűntettnek e lopás, az egy sorral alant kiderül. 

Fogalmam sincs. Itt most egy huszárvágással véget is érhetne kritikám a Watchról. 

Van itt egy féltucat színész, akiknek azt az instrukciót adták valahonnan a rendezői szék irányából, hogy képzeljék el azt az alakítást, amiért szíves-örömest átvennék az év legkriminálisabbul ripacskodó, minden tekintetben túljátszott szerepéért járó Arany Málna-díjat, és tegyék magukévá. Richard Dormer Vimesként ugyanazt a fura különc fazont hozza, mint a Trónok harca Beric Dondarrionjaként, vagy annak bespeedezett, masszív alkoholista alteregójaként: épp úgy látja a tűz urát, csak épp a pohár fenekéről párolgó szesz képében. Mégis ő az egyetlen valamirevaló karakter, aki ívet, történetet és színt kapott.

Rajta kívül ugyanis mindenki más egy teljesen random, félperces flashbackkel vagy kétmondatos háttérsztorival ellátott hős-kezdeményeződés. A Cheery névre hallgató transzvesztita halottkém (Jo Eaton-Kent) például egy 10 másodperces bejátszót kapott kisgyermekkorából, amikor már az enyémet is kenterbe verte a szakáll-szerkezete. 

Az abszurd humor abszolút vall Pratchettre, ezt már az Elveszett próféciákban is mélységesen üdvözöltem. A legjobb pillanatok azok a szösszenetek, amikor a harc közben az egyik gonosz goblin a megsebzett társát látva felbőszül, mert az a felesége volt. Az adaptálási folyamatban segítséget kérhettek volna a gyártó BBC-től… mondjuk éppen ők alkották meg ezt is. 

Humorát tekintve egy olyan Fekete Vipera résznek hat, amiben Atkinson és Laurie teljes mértékben komolyan gondolja magát és egy low-fantasy világ medrébe tereli a cselekményt.

E műfaj buktatóiról már a Carnival Row kapcsán fröcsögtem egyet és a helyzet ugyanaz. Anélkül tárnak elénk egy világot, hogy megismertetnék velünk a kereteit. Lefektetik ugyan azt, hogy miben tér el a miénktől, de ezek a szabályok regionálisnak hatnak és túlságosan kisléptékűnek. Ebben a problémában Carrott (Adam Hugill) a kalauzunk. Az ifjú titán rendőr akar lenni, ezért csapódik ehhez az érdekes brigádhoz. Ő az általunk ismert civilizált létforma megtestesülése: nem érti ezt a romlott várost, ami tocsog a vérben és az aljasságban és mégsem foglalkozik ezzel, de „most wanted” a kutya, aki lepisilte valaki cipőjét. A város kihányja magából, hogy miért van ez így, és hogy régóta, de akkor ez a zsarunövendék miért számít különcnek? 

Ha adott egy világ, amiben más szabályok érvényesülnek, mint a miénkben, akkor valójában hol vagyunk és miért? Arról nem beszélve, hogy a városban, ahol a gyilkosoknak céhe van és legálisan dolgozhatnak, miért jelent mégis bűncselekményt egy gyilkosság. A gyilkosság szó helyére illesszük be a lopást és ugyanez a helyzet a két szálon futó sztori másik szegmensével: kit érdekel egy ellopott könyv, ami valószínűleg a titok kulcsa, ha senkit sem érdekel a tett?

Ez mind azért baj, mert az első epizódoknak az volna a szerepe, hogy érdekeltté tegyék számunkra a sorozatot – a The Watch elérte nálam azt, amit eleddig csak keveseknek sikerült:

nem érdektelenné, hanem egyenesen iszonytatóvá vált a folytatás. 

Mégis azért ítéltetett bukásra a The Watch, mert az IP-címek poklában bugyog. Adott egy ismert szerző, és annak ismert folyama, és adott a kultusz, amit az utókor megteremtett. Azzal, hogy az aktuálisan megjelenő epizód elejére rábiggyesztik az „inspired on” kifejezést, mint ihletmegjelölést, attól még nem lesz eladható egy termék. Ez a cím egy réteg számára kultikus, de a cím tartalmat takar, ami jelen esetben bármely más adalékanyagokkal helyettesíthető volna, a felszín ugyanúgy egy procedurális krimibe oltott komédiát takarna. 

Vagyis a nyomozásé volna a főszerep, e téren viszont éppen a fentebb említett negatívumok miatt hasal el. Mi marad? Egy történet a romlott és a kevésbé romlott harcáról, amelyből isten bizony, nem tudom ki fog ki kerülni győztesen. És, hogy őszinte legyek, nem is nagyon érdekel. 

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés