Mike White új minisorozata, A Fehér Lótusz eszközeiben és témájában is a Megvilágosultam párja, de a hangsúlyok eltolódása miatt a bravúr ezúttal elmaradt.
Az HBO új, hatrészes minisorozata, A Fehér Lótusz (The White Lotus) Mike White legújabb szerelemgyereke, az írás mellett a rendezői székbe is mindegyik résznél ő ült. White már hozott tető alá sorozatot az HBO-nál, ez volt a két évadot megélt, nagyszerű Megvilágosultam Laura Dernnel, és A Fehér Lótusz is ennek az előzménysorozatnak a nyomdokain halad, de azért jó pár lépéssel le is marad mögötte. A bravúr tehát ezúttal nem született meg, de az már egészen biztos, hogy White ért legjobban a pszichés problémákkal küzdő karakterek egyszerre nyomorúságos és rettenetesen vicces bemutatásához, felváltva képes szánalmassá és felemelővé tenni ezeknek az embereknek a viszonyulásait. A kifigurázásnak és empátiának ez a termékeny kevercse A Fehér Lótusz egyik karakterében is visszaköszön, de a fókuszba ezúttal sokkal szélesebb látótér kerül.
A sorozat egy hawaii hotel, a White Lotus józan ésszel felfoghatatlanul gazdag, majdnem-csupafehér amerikai szállóvendéginek és vendéglátóinak néhány napját öleli fel. A párhuzamosan vitt történetek
felskiccelik az egész kortárs amerikai társadalom groteszk karikatúráját,
amiben minden szereplő valamilyen módon összekapcsolódik a másikkal. A parancsokat osztogató látogatók és a szolgálatra kész őslakosok hierarchikus struktúrájában a gyarmatosító múlt és az etnikai kisebbségek aktuális helyzete villan fel, de a különböző életciklusban járó szereplők problémái a hagyományos amerikai társadalmi toposzok kommentárjai is egyben.
Az elkényeztetett „mama pici fia” Shane (Jake Lacy) frissen vette el a szerényebb családból érkező Rachelt (Alexandra Daddario), aki a nászúton döbben rá, mi is lesz a szerepe feleségként. A Mossbacher családban a sikeres vállalatot vezető, kontrollmániás feleség (Connie Britton) hordja a nadrágot, míg a férj (Steve Zahn) identitásválsággal küzd; fiuk (Fred Hechinger) szó szerint létezni sem tud a techcuccai nélkül, lányuk (Sydney Sweeney) és barátnője (Brittany O’Grady) pedig elbizakodott megvetéssel tekint mindenkire maga körül. A korosodó és magányos Tanya (Jennifer Coolidge) ezzel szemben egyedül, szadista anyja hamvaival és megbillent idegállapotával érkezik a szigetre. Közben pedig megmutatkoznak az alkalmazottak nehézségei is: a szállodavezető (Murray Bartlett) régi démonaival és függőségével küzd, a mentálhigiénés masszőr (Natasha Rothwell) pedig a kiégés elől próbál menekülni.
A szereplők tehát az emberi lét fontos kulcsmomentumainál járnak, házasságkötésnél, kamaszkornál, életközépi válságnál vagy a halál elkerülhetetlenségének elfogadásánál. Ezért képvisel A Fehér Lótusz a jellegzetesen korra jellemző,
változékony társadalmi trendek mellett valami egyetemesen állandót is.
A sorozatban többirányú, szabad szexuális vonzalmak szövik át az emberi kapcsolatokat, miközben nők védszövetségben segítik egymást előre, a trónfosztott privilegizált fehér férfi pedig a trónja nélkül is ősellenség. De emellett váratlanul mindenhonnan felbukkan a spiritualitás és az élet szentségének érzete, például a romlatlan természettel való találkozás közben vagy egy másik emberrel kapcsolatba kerülve.
A nagyon mainak és a nagyon állandónak az ütköztetése a sorozat egyik humorforrása, ami különböző gyorsváltások és átalakulások formájában jelenik meg. Ez hol a profán, triviális történések váratlan magasztosba fordulását jelenti (vagy fordítva), hol az ellentétes érzelmi tónusok végletes ingadozásában érhető tetten. Gyógyító módosult tudatállapot él át valaki, hogy aztán megduzzadt herékről halljunk eszmecserét; a támogató, udvarias együttérzés furcsa alázásba és szégyenítésbe csap; egy lelki feltárulkozás elutasítást kap; egy hír egyik nap az élet császárává tesz valakit, hogy a következő napon egy másik hír letargiába süllyessze. És ez csak a felszín, a hat részben lépten-nyomon ilyen megnevettető vagy meghökkentő ellentéttel szembesülünk, így, úgy tűnik, A Fehér Lótusz sajátos világértelmezése ez az ütköztetés.
A másik humorforrás – és ez a gyengébb – a helyzetkomikumra épít. A kamaradrámákra emlékeztető struktúra velejárója, hogy a kevés szereplő a viszonylag zárt helyen sokféle relációba kerül egymással, a komikumot pedig a váratlan vagy visszatérő összekapcsolódások jelentik.
Itt jön felszínre viszont A Fehér Lótusz széles látómezejének hátulütője, ez pedig a fókuszálatlan forgatókönyv.
A színészek, bár nem elsővonalbeliek, mind tökéletesek a szerepükben, ismerősséget, szimpátiát vagy szánalmat tudnak kiváltani, ami vissza-visszatérésre késztet. De ilyen kis epizódszám mellett a karakterek túlontúl felszínesek maradnak, csak jellegzetes prototípusok a hozzájuk illő jelzésszerű kellékekkel. Ugyanígy a mélyebben fekvő konfliktusokat is csak átmenetileg érintjük, előkerül ugyan az ember állati oldala, vagy a mindenhol ott lebegő romlás és halál, de az előrevetített árnyak jelentősebb szerep nélkül eltűnnek. És talán ezért baj, hogy A Fehér Lótusz inkább a komédia felé billent el, mert a szereplők átalakulásainak nincs benne megágyazva.
Mert végeredményben erre megy ki a játék A Fehér Lótuszban: az átalakulásokra, a transzformációkra és újjászületésekre.
A fehér lótusz ciklikus virágzásával a megújulás és megvilágosodás szimbóluma:
este az iszapos víz alá kerül, hogy a nap fényével újra teljes pompájában virágozzon. És a szereplők is valami hasonlón mennek keresztül. Megjárják az összeomlást, megélik a kapcsolatok megszakadását, a kudarcot és veszteséget, aztán váratlanul új életet kapnak és a folytatás lehetőségét. Az ellentétek játéka ezen a magasabb értelmezési szinten is megjelenik. A történetek fordított utat járnak be, hiszen a végeredmény nem a pedig megjósolható szétesés lesz, hanem az összerendeződés. Persze ez sem mindenki jutalma, A Fehér Lótusz újabb fricskája, hogy a megvilágosulás is jellemzően a privilegizáltak előjoga. De pont ezek az átalakulások nincsenek alaposan kidolgozva (főleg a friss házaspár esetében lehet hiányérzetünk), így viszont hamisan, kényszeredetten cseng a kifejlet, mintha kényszer zárná váratlanul rövidre a történeteket.
A Fehér Lótusz nem lesz közönségkedvenc, mert nincsenek benne nagy húzónevek és nem utazik divatos high conceptben, de kritikai hivatkozási alappá sem fog válni, mert ugyan izgalmas karaktertanulmány lehetne, a komikusnak szánt elemek túlsúlya felszínessé teszi. Bár minisorozat, így lezárást kapott, a hangnemek finom újrakalibrálásával egy következő etapra azért még befizetnénk.
A Fehér Lótusz (The White Lotus) július 12-én debütál az HBO műsorán.