Sorozat

Amikor a hatalmasak játszmáját játszod, nyersz vagy meghalsz – Vaják

A Netflix Jézuskája a Vajákot (The Witcher) hozta el a Reszkessetek, betörők!-széria idei alternatívájaként. A kérdés csak az, hogy idegőrlő lesz vagy örökzöld válik majd belőle?

Geralt (Henry Cavill) magányos farkasként aprítja a Kontinens szörnyeit. Legújabb zsákmánya egy kikimora, amire egy Blavikenben élő férfi tűzött ki vérdíjat. Geralt azonban pénz helyett egy álnok csatát kap a nyakába, amit a város mágusa, Stregobor (Lars Mikkelsen) és egy banditalány, Renfri (Emma Appleton) vív. Passzív szemlélőből aktív cselekvővé kell válnia, ha ki akarja deríteni, mi folyik a felszín és a varázslatok leple alatt. Még csak nem is sejti, hogy a végzete egy kamasz hercegnőhöz, Cirihez (Freya Allan) köti majd.

A Vaják premisszája nagyszerű, mert egyszerű: adott egy klasszikus antihős, akit végigkísérünk kalandjain, amelyek látszólag széttartanak, valójában viszont nagyon is egy pontba mutatnak. A Vaják kultsorozat lehetne, ha tíz évvel korábban készül el.

Megvan benne minden ahhoz, hogy rászolgáljon a sok helyütt ráaggatott Trónok harca utódjának címére. A könyökömön jön már ki ez a párhuzam, de mit lehet tenni, ha egyszerűen elkerülhetetlen. Középkori fantasy, politikai ármánykodás két ágyjelenet között és persze rengeteg, vérben tocsogó hulla. De sajnos ezek a pozitívumok már nem hatnak az újdonság erejével. 

Az első három epizódban lassan csordogálnak az események, a főszerepbe a dialógusok és a háttérbe szorított tettek kerülnek. Tetemes információmennyiség szakad a néző hallójárataiba, s szinte nincs mondat, amivel nem emelnének be újabb földrajzi és tulajdonneveket. Erős túlzás lenne e téren a Barátok közthöz hasonló szappanoperákhoz hasonlítani, de a sok részlet java része egyik fülön epikusan hatol be, és csöndben szivárog ki a másikon. Ezzel szemben nem ad választ olyan lényeges kérdésekre, mint a főszereplő(k) különleges képességeire, pontosabban, honnan és miként fakadnak azok. 

Vagyis a Vaják magán hordoz minden hibát, amit egy frissen induló sorozat (pl. a V Wars – Vérháború) magában hordozhat – túl sok expozíció, túl kevés hasznos információ. 

Ezek az inkább járulékos veszteségek azonban egy valódi hibáról árulkodnak. A Netflix túlzott önbizalmáról és az ezzel paradox módon egybevágó, Hollywoodra (khm… Disney) oly jellemző attitűdről, a biztonsági játszmázásról. 

A Vaják éppen a tetemes előnyéből kerül hendikeppbe, hiszen egy olyan franchise-ról beszélünk, ami már hosszú évek óta milliós rajongótáborral büszkélkedhet. Andrzej Sapkowski már 1986-ban útjára indította Ríviai Geraltot, s azonnal szívébe zárták mind a kritikusok, mind a fantasy lengyel szerelmesei. A nyolc novelláskötetet és regényt (és számtalan antológia történetet) magába foglaló folyam méltán tekinthető J. R. R. Tolkien örökségének. Ha ez nem lenne elég, 2007-ben a CD Projekt Red videójátékként adaptálta Sapkowski történetét. Az eddigi háromrészes széria mai napig az RPG (role playing game) egyik ikonikus képviselője. 

Elmondható tehát, hogy két olyan alkotás utódja a sorozat (még akkor is, ha figyelmen kívül hagyja a játékokat), amelyek a műnemük koronázatlan királyainak minősülnek.

A Netflix elbízta magát, és egy masszív szurkolói magra támaszkodott, milliós követőseregre, ami hiába van meg, önmagában nem elég. Hiszen ha csak egymás után sorjáznak az olvasók és a játékosok számára jól ismert nevek és helyek, attól még ők sem kapnak koherens történetet – az egyszeri nézők pedig végképp nem. 

Ez azért igazán fájó, mert az első rész nagyon impozáns. Csoda szép képeket festenek le giccses színorgiák és tenyérbemászó CGI nélkül, amiért maximális elismerés jár az operatőri, a látvány- és a díszlettervező csapatnak egyaránt. A harci koreográfia egyenesen a bűnös élvezet: a Trónok harca Éjkirálya, Vladimir Furdik olyan egyediséget kölcsönzött a kardpárbajoknak, mintha csak egy konzolon irányítanánk hősünket. Akit az a Henry Cavill formál meg, aki legalább akkora telitalálat volt Geralt szerepére, mint Ryan Reynolds Deadpooléra (és legalább annyira kínos a felismerés, hogy egy korábbi, hasonló figura bőrében mennyire nem tudott kiteljesedni). 

Nem vagyok Vaják-fan, és ebből kifolyólag kívülállóként figyeltem az első három epizódot, ami az erős felütés után sokszor elveszített az információörvényben.

A narratíva központú epikus fantasy csodálójaként viszont találtam azért azonosulási lehetőséget, noha kétségkívül nem ez a produkció és a lomha tempója fogja megszerettetni a műfajt az egyszeri nézővel. 

A Netflix idei legnagyobb sorozatbummja felemásra sikeredett, ami nem túl jó előjel a streamingháború beköszöntével. A Disney+ egyre nagyobbakat rúg a nagytesóba, és a többi régi-új rivális is nyújtott már idén ennél jobb teljesítményt. A masszív követőtábor persze nem a The Witcher-től függően fog gyarapodni vagy éppen megfogyatkozni, vagyis erős túlzás lenne, hogy ez a sorozat jelentené a szolgáltató halálát – de a győzelmét sem. 

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.