Sorozat

Rossz szomszédság és örök átok – Them

Az Amazon legújabb, saját gyártású antológiasorozata, a Them az aktuális, amerikai korszellem terméke. A kertvárosi harmónia mögött ólálkodó sötétség, egy ház, ami véres traumák kivetítője lesz és az amerikai történelmét meghatározó fajgyűlölet találkozik egy ambiciózus, de inkább csak félsikereket arató horrorszériában. Ami annyi mindenről akar szólni, hogy végül saját identitását is elveszíti.    

Senki se gondolta volna, hogy Jordan Peele pengeéles horrorszatírája a Tűnj el! olyan szeizmikus erejű siker lesz, hogy annak következményeit alig pár éven belül már követni is lehet a filmiparban. Elég csak a Watchmen újragondolásra, az Antebellumra vagy más példákra gondolni, egyre gyakrabban láthatjuk annak, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek és előítéletek témáját a klasszikus műfaji alapok mellé hímezik be az író/rendezők. Még ennél is hatásosabb, hogy a történelmileg megfoghatóbb periódusba, például az erősen szegregált ’50-es évekbe helyezik ezt, lásd az HBO-n nemrég debütált Lovecraft Country-nál. De vajon tud-e a Them ebben a témában bármi újat mondani, vagy csak ugyanazt más körítéssel?

Them WonderCon 2021 panel with Little Marvin and more

1953-ban járunk, az Emory család átköltözik Észak-Karolinából, egy csöndes, álmos Los Angeles-i kertvárosba. Nem lenne ebben semmi különös, csak hogy az egész szomszédságban ők az egyetlen fekete család. A fehér szomszédok, élükön Betty Wendellel (Alison Pill) nem restek azonnal kimutatni a foguk fehérjét és rögtön pszichés (majd később fizikai) nyomás alá veszik Emory-ékat, azzal a céllal, hogy minél előbb távozzanak a környékről. De a családot talán nem is az izzó fajgyűlölet fenyegeti a legjobban, hanem valami sokkal természetfelettibb. Az anya, Livia (Deborah Ayorinde) szellemeket lát, az apát Henry-t (Ashley Thomas) saját múltjának démonai kínozzák. A ház, amit megvettek, elkezdi kivetíteni legrosszabb félelmeiket és traumáikat. A kinti csőcselék és a benti rémségek is a vérüket akarják. Elszigeteltség, paranoia, férj és feleség még egymásban se bízik, de a gyerekeket foggal-körömmel védik.

A Them első ránézésre olyan mintha a fent említett Tűnj el!-t egybeöntötték volna az American Horror Story első évadával és az 1950-es évek Amerikájának pasztelgiccs esztétikumával,

amit persze tökéletesen ellensúlyoz a korszak nyílt fajgyűlölete. Mint minden műfajkeveredés, ez is egy zsonglőrfeladat az írók és rendezők felé, hiszen a valós élet nagyon hihető borzalmait kell vegyíteni a természetfölöttivel úgy, hogy a kettő nem üsse ki egymást. Az indító epizódok kellőképpen hatásosak, és kellően adagolják a feszültséget. Az elejtett, kis, szóbeli inzultusok, a kamera által mutatott gyilkos tekintetek, az éjszakai rémségek visszafogott megjelenése és Mark Korven komponista (A boszorkány és A világítótorony) absztrakt, idegborzoló zenéje tökéletesen megteremi azt a lehetetlen szituációt, amibe hősei beleragadtak.

Them Trailer: Amazon's Terror Anthology Series Recalls Jordan Peele's Us

Henry hiába szerez jól fizető állást egy kormányközeli munkahelyen, sosem lép előre a ranglétrán, felettesei finom szavakba csomagolják lenézésüket iránta. Livia egy borzalmas, múltbéli esemény miatt menekül szó szerint előre az új életbe, miközben úgy érzi, hogy elméje kezd megbomlani. Lányai számkivetettek az iskolában. A Them tömve van külső szimbolikával, ami mind az amerikai fekete közösség szenvedésének jelképe a kísértetesen felcsendülő rabszolgadaloktól kezdve, a szülök rémálomvíziójáig, ahol egy „blackface” karakter kínozza őket. Minden egyszerre emblematikus, mégis erősen releváns a mai időkre is.

Ugyanakkor azt nem érdemes elfelejteni, hogy Peele sokat emlegetett filmjét pontosan az tette annyira jóvá és nézhetővé, hogy bár kemény témákat feszegetett, végig megmaradt egy friss, nézőbarát és szórakoztató filmnek, ami a szociális témákat kellő érzékenységgel tudta a horrorelemekkel összehangolni.

A Them is leginkább akkor működik, amikor a főszereplők saját elméjük démonaival vagy a természetfölöttivel kerülnek szembe.

A dőlt kameraszögekkel, tág képekkel és a fényekkel/árnyakkal ügyesen játszó operatőri munka és rendezés megteremti a kívánt hangulatot, a rendezői székben ülő veteránok, mint Nelson Cragg vagy Ti West biztos profizmussal tartják a gyeplőt. A látvány kifogástalan, a zenék is jók, a színészek pedig szintén remekelnek élükön Deborah Ayorinde és Alison Pill párosával, akiknek miden közös pillanatában robbanás közelbe kerülnek a dolgok.

Them' review: Little Marvin and Lena Waithe's anthology taps another vein of horror in the Black experience of the 1950s - CNN

De a kifogástalan látvány ellenére a Them nem kellemes néznivaló. Sőt részről-részre válik egyre nyomasztóbbá, egyre megterhelőbb élménnyé. Kezdeném ott, hogy az alkotóknak ismét sikerült egy hatrészesnek érződő sztorit tízrészessé kinyújtaniuk, amitől a cselekmény tempója össze-vissza akadozik, de a nyújtás miatt az íróknak egyre több mindent kell beszuszakolniuk. Több karakter, több mellékszál, ami egy egyszerű parabolát kiduzzaszt egy nagy zavaros valamibe, aminek a végén abban sem lehetünk biztosak, hogy egyáltalán az alkotók tudták-e, hogy mit akarnak mondani és hogyan.

De a lassú tempó is csak eltörpülő tényező amellett, hogy a második felére a Them már olyan eltúlzott öncélúsággal fürdik szereplői szenvedésében, hogy azt rossz nézni.

Az angol nyelvű kritikákban „misery porn”-nak mondott titulus egy az egyben beillik ide, csupa mesterségesen gerjesztett nyomasztás és brutalitás, ami nem azért van, hogy a film tónusát és sztoriját kiszolgálja, hanem csak azért, hogy a néző szarul érezze magát. A forgatókönyv hiába próbál valami árnyalatot, dimenziót adni a negatív karaktereknek is (kifejezetten ügyes, hogy még a szuperrasszista Betty hátterét is megmagyarázzák, hogy ő is csak saját elnyomó szülői környezetének végeredménye), ezt a későbbi részek premier plánba tolt kínzás/halálszekvenciái gyakorlatilag teljesen kivágják az ablakon. Üres sokk és fröcsögő vér. Mintha csak ezek által értenénk meg, hogy a rasszizmus rossz dolog.

A Themben megvolt a potenciál, hogy az év egyik legemlékezetesebb szériája legyen, kívülről pedig látszik is a belefektetett munka. Viszont horrorfilmnek kiszámítható és gyenge (a szokásos jump scare taktikákkal és totál zavaros végkifejlettel), a mellé tett társadalmi mondanivaló pedig provokatív felrázás helyett tömény nihilizmusba torkollik. Érződik az alkotók belső haragja, hogy évtizedek alatt még mindig ugyanazokat a köröket futja az amerikai társadalom. De a kevesebb néha több, az erőből csapkodás helyett jobb a megfontoltság. Mivel a Them antológiaszériának van tervezve, bőven benne van a potenciál, hogy egy esetleges második évadra már letisztult koncepcióval és okosabb ábrázolással találkozzon a külcsín. Viszont ezt a tripet inkább próbálom hamar elfelejteni.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.