Nicolas Winding Refn webes sorozata a Too Old to Die Young olyasmi, amihez hasonló eddig még nem jött és sokáig nem is fog. Monumentálisan hosszú, apokaliptikus freskó bűnről, megváltásról, halálról és az emberi civilizációról. Művészeti átgondoltsága megkérdőjelezhetetlen, nézhetősége annál inkább.
Refn (vagy monogramja alapján NWR) már jó ideje csak a saját útját járja a filmkészítés tengerén. Utoljára a Bronson és a Drive idején flörtölt a kommersszel, de azóta olyan alkotásokat csinál, amiket kevesen néznek, még kevesebben szeretnek, a többség pedig inkább csak a fejét vakarja vagy undorodva hátrahőköl. Korai nyers, realista stílusa egyre stilizáltabbá, egyre elvontabbá vált, a Csak Isten bocsáthat meg és a Neon démon párosára alakította ki azt a formanyelvet, amit a Too Old to Die Youngban a legsúlyosabb végletekig visz.
Rendkívüli lassúsággal csordogáló, vérvörös erőszakban örvénylő, lázálom-szerű haláltánc, amit most 13 órában kíván prezentálni.
Normális stúdió pénzt soha nem adott volna rá, de az Amazon mégis megtette. Refn pedig egyesítette erejét Ed Brubakerrel, a modern neo-noir és krimi egyik legismertebb képviselőjével, de az ő nyomát nem nagyon látom a végeredményen, itt minden képkocka, minden snitt, minden perc Refn keze munkája. Nincs semmi kontroll, csak a művész, aki teljes szabadságban alkot. Ez viszont nemcsak a legjobbat, hanem a legrosszabbat is előhozza a dán rendezőből. A Too Old to Die Young egyszer hipnotikus, máskor dögunalmas, fantasztikus és borzalmas, teljesen öncélú és költői, lenyűgöző és taszító.
Refn világában néma antihősök, kegyetlen gyilkosok, nagyhatalmú figurák és halálraítélt áldozatok vannak, az éjszaka sötétsége, a bárok és épületbelsők vibráló neonfénye ural mindent.
Ha nappal történik valami, az is betegesen fakó fényben. Ez a leírás tökéletesen meg is felel Los Angelesnek, ahol Martin Jones (Miles Teller) rendőrtiszt él. Társát szeme láttára meggyilkolják, a kapitányság pedig gyorsan rendőrnyomozónak kinevezve próbálja az íróasztal mögé dugni. Martin viszont tovább nyomoz társa gyilkosa után, az információért cserébe pedig hajlandó egy alvilági gengszter Damien (Babs Olusanmokun) bérgyilkosa is lenni.
Martin ezzel alászáll a város pokoli bugyrába. Útját keresztezi egy rákban haldokló bérgyilkos Viggo (John Hawkes), akiben szinte saját tükörképét látja. Próbál megfelelni rendőrként és gyilkosként is, miközben viszonya van egy fiatal kamaszlánnyal Janey-vel (a Trónok harcából ismerős Nell Tiger Free). Térdig gázol a romlásban, pederaszták, erőszaktevők, tolvajok, besúgók, gyilkosok halnak keze által. És hogy miként kerül a képbe egy fiatal mexikói drogdíler (Augusto Aguilera), fiatal igazságosztók és a Halál angyala? Nem tudja, de mi sem, talán maga Refn sem.
A Too Old to Die Young már műfajilag is nehezen beskatulyázható, rendkívül embert próbáló széria, melyben végtelenül hosszú, elnyújtott jelenetek vannak, kevés történéssel.
Refn számára sokszor nem is az a fontos, ami történik, hanem ahogy az meg van jelenítve: Hatalmas vagy fojtogatóan szűk terek, természetellenesen eltúlzott fényviszonyok, szoborként pózoló szereplők, akik nagyon….lassan…mondanak….minden….szót. Az erőszak hirtelen robban, stilizáltan fröccsen a vér és az agyvelő, egyszerre gyönyörűnek és undorítónak mutatva a halált, de egy-egy ilyen jelenetért sokszor akár egy teljes epizódot végig kell ülnünk. Olyan az egész, mint egy elviselhetetlenül elnyújtott előjáték, gyors finissel.
Ez meg is világítja a Too Old to Die Young legnagyobb problémáját: nevezetesen azt, hogy a dán író/rendezőnek egyre nagyobb gondjai vannak a cselekmény belső dinamikájának fenntartásával, az időkezeléssel és a belső tartalommal. A Drive-ban még minden jelenet a helyén volt, semmi se tűnt feleslegesnek és pont megfelelően volt visszafogott. Most sokszor volt olyan érzésem, hogy Refn szándékos trollkodásként vagy egyfajta „megtehetem-mert-csak”-attitűdként nyújt szét olyan jeleneteket, amik négy percben sokkal hatásosabbak lennének, mint tízben.
Ráadásul a filmjei másfél órásak, itt viszont 13 óráról beszélünk, 10 epizódban.
Túlzás nélkül mondhatom, hogy az első és harmadik epizódot bármiféle narratív csorbulás nélkül, egy másfél órás részbe is beletömöríthette volna Refn. A második résznél pedig majdnem el is kaszáltam a sorozatot, annyira lassú, semmittevő, értelmetlen keferágás volt. Vevő vagyok a stilisztikai truvájokra, de egy erősen ponyvabeütésű, crime thriller sorozat esetén nincs semmi értelme Tarr Bélát játszani. De a nehéz kezdetet követő öt epizódban viszont egyszer csak elkezd az egész működni. Látni kezdjük a karakterek ívét, érezzük cselekedeteiknek súlyát, a neonfényes L.A. atmoszféra egyre jobban a pórusainkba ivódik. Még némi fekete humorra és társadalomkritikára is futja, leginkább Martin korántsem kiegyensúlyozott kollégái által.
Martin halált lát, és halált oszt, megbízásai képben és hangban mérnöki precizitással megkomponált, feszült, sokszor tényleg művészi szekvenciák. Az ötödik epizód, melyben elintéz egy sivatagban tanyázó, pornógyártó testvérpárost abszolút ennek a minisorozatnak a csúcspontja: groteszk, visszataszító, mégis székbe szögező, hipnotikus hetven perc, melyben találkozik Refn egész életműve, a Mad Max és a Breaking Bad, megspékelve egy kis David Lynch-Jodorowsky tisztelgéssel (a dán amúgy is oda-vissza van ettől a két rendezőtől, hatásuk pedig most is tagadhatatlan). Azonban a lényegi cselekménynek konkrétan vége is lesz a nyolcadik epizódban, a kilencedik már csak egy hosszúra nyújtott epilógus, a tizediknek már jóformán semmi értelme nincs, egy szimpla félórás kicseszés a nézők türelmével és idejével.
És mégis, minden narratív összecsapottsága, vontatottsága és köldöknéző marhaságai ellenére se tudom utálni a Too Old to Die Youngot.
Mert azért mégiscsak tele van lenyűgöző képsorokkal, amikben látszik, hogy Refn nem hobbiból barkácsolta össze, hanem szívét-lelkét beletette. A körbe-körbe lassan mozgó kamera, a színekkel való hangsúlyos szimbolika (kevés rendező van, aki a vöröset ilyen erőteljesen és hangsúlyosan használja), a zene és a vágás ritmikája egy maximalista, szerzői rendező látképét tükrözik. Látjuk és még talán érthetjük is, hogy mi volt a koncepció, csak ugye az a fránya kivitelezés, az sikerült felemásra.
Miles Teller kellően jól hozza a mostani Refn főhősökre jellemző pókerarcú, halk szavú antihőst, aki ritkán mutat érzelmet, és csak szép fokozatosan bontja ki karakterét a sorozat, vagy jobban mondva a lelkében lévő végtelen ürességet, amit gyilkolással próbál kitölteni. John Hawkes haldokló bérgyilkosa szintén emlékezetes karakter, de őszintén szólva nem ők fognak a néző fejében megmaradni. Hanem a lenyűgöző operatőri munka, Cliff Martinez jéghideg, csilingelő szintetizátoros zenei aláfestése, sötétben vagy vakító foszforfényben mozgó, pusztuló figurák, mintha csak egy torz vízió lenne az egész.
A Too Old to Die Young ellentmond és szembemegy minden elvárással. Egyszerre egy hosszú film, egy több darabból álló széria és egyik sem.
Öntörvényű, öncélú, emészthetetlenül tömény és taszító. Lesznek, akik számára zseniális, másoknak nézhetetlen. Magam is erősen küszködök, hogy mit érzek iránta. Különleges élmény volt, amit nem kívánok megismételni (legfeljebb csak az említett ötödik részt, ami akár önmagban is élvezhető). Abban viszont egyre biztosabb vagyok, hogy lassan jól jönne Refnre a póráz. Mert az önkontroll nélkül lassan már tényleg senki se lesz, aki egy garast is adna az egyre értelmetlenebb mizantróp nihilizmusára.
