Sorozat

Tragédia a köbön – Ez minden, amit tudok

Néha jó elmerülni egy olyan sorozatban, amit nehéz nézni, de Derek Cianfrance és Mark Ruffalo közös projektje, az Ez minden, amit tudok (I Know This Much is True) láttán felmerül a kérdés, hogy mennyi szenvedés a túl sok szenvedés.

Mark Ruffalo az egyik legszimpatikusabb színész, aki ma Hollywoodban dolgozik. A tehetségén és a sztárallűröktől mentes viselkedésén túl az is vonzó benne, hogy nem követeli meg a reflektorfényt. Karrierjének legnagyobb alakításait többnyire mellékszerepben nyújtotta – három Oscar-jelölését is ebben a kategóriában kapta – és sosem derogált neki könnyed zsánerfilmekben feltűnni. Mindemellett úgy képezi Hulkként az MCU megkerülhetetlen részét, hogy se önálló filmet, se a többi bosszúállóhoz hasonló karakterívet nem kapott. Mostanában viszont mintha valami megváltozott volna benne. Tavaly a Sötét vizeken című Todd Haynes-drámában, idén a Ez minden, amit tudok című bestselleren alapuló miniszériával vállalt olyan főszerepeket, melyek általában díjesőt hoznak a megformáló színészeknek. Mindezzel nincs is semmi baj, hiszen 

Ruffalónak szíve joga kikövetelni azt a figyelmet, amit régóta megérdemel – ám míg a DuPont vízmérgezési botrányát feldolgozó Sötét vizeken egy megdöbbentő és hatásos alkotás, az HBO-s sorozata inkább egy hiúsági projektnek érződik. 

Wally Lamb 1998-as sikerkönyvének sorozatadaptációját már a bejelentéskor nagy figyelem övezte, amiért Ruffalo két szerepben tűnik fel benne. Ő alakítja a főszereplő ikerpárt, a traumákkal sújtott és örökké dühös Dominickot és a paranoid skizofréniában szenvedő Thomast – kell ennél nagyobb garancia a díjesőre? Mivel körülbelül 900 oldalas könyvről van szó, érthető, hogy az adaptáció tévéképernyőre kívánkozott, hiszen ha mozifilmben próbálnák feldolgozni a terjedelmes történetet, hasonló fiaskóhoz vezethetne, mint a tavalyi Az aranypinty.

A projekt papíron kifejezetten jól hangzik, és nem csak Ruffalo miatt. A filmművészet még mindig keveset foglalkozik a súlyos mentális problémákkal, és az Esőember óta nem készült meghatározó alkotás arról, hogyan lehet együtt élni a testvérünk betegségével. Az adaptáció írói és rendezői feladatait ellátó Derek Cianfrance (Blue Valentine, Túl a fenyvesen) ráadásul otthonosan mozog a családi tragédiákban. A szerencsésnek tűnő csillagzat mégsem volt elég.

Az Ez minden, amit tudok lehetett volna az idei év meghatározó presztízssorozata, helyette a „műfaj” egyik negatív példája lett.

Nyomasztó és megríkató alkotásokra szükségünk van, hiszen már a görög drámaírók is tudták, milyen fontos a nézők lelkében végbemenő katarzis, amit a tragédiák látványa és feloldása vált ki belőlük. Az ilyen tragikus történetek ma is képesek nagy erővel hatni a nézőre, legyen szó történelmi katasztrófáról (Csernobil), szappanoperaszerű családi drámáról (Rólunk szól) vagy önpusztító hősök múlt démonaival való szembenézéséről (Éles tárgyak).

Az utóbbi évtizedekben viszont kezd egyre jobban átértékelődni a mély drámák felsőbbrendű helyzete a többi műfajhoz képest. Többé nem feltétlenül az a legjobb alkotás, ami a legsötétebb, és nem az a legjobb színész, aki hatásosan tud előadni egy zokogós-ordítós monológot. Az Ez minden, amit tudok hiába foglalkozik súlyos emberi tragédiákkal, hiába van tömve sírással, ordítással és veszteséggel,

mondanivalójában és hatáskeltésében sem közelíti meg a sorozatdömping miatt nagyon magasra kerülő lécet.

Cianfrance szériája nemcsak cselekményében komoly dráma, minden formai jegye ezt deklarálja. A fakó képi világ, a protagonista elgondolkodtatónak szánt mondatokkal teli narrációja, a szereplők arcába tolt kamera, na meg persze a részenkénti 50+ perces játékidő. Nem arról van szó, hogy ezek az elemek működésképtelen lennének, de Cianfrance olyan vehemenciával használja őket, hogy néhány jelenet a díjvadász sorozatokat parodizáló szkeccs is lehetne. 

Egy szuperközeli beállítás fokozhatja a jelenet hatását és még lenyűgözőbbé teheti a színészi játékot, de ha minden egyes jelenetben belemászunk a szereplők orrlyukába, akkor elveszik a hangsúly a tényleges kulcspillanatokról. A rendezői megoldások néha tényleg érzékletesebbé és átérezhetőbbé tesznek egy-egy jelenet, de többnyire olyan érzést keltenek, mintha valaki vállunknál megragadva rázna minket, hogy érezzük már át a pillanat súlyát. Az egymásra torlódó szerencsétlenségek idővel abszurdan nevetségessé válnak, és ennél több humorforrást aligha érdemes várni a sorozattól – Dominick színészbarátjának (Rob Huebel) egy-két viccén kívül Cianfrance nem hajlandó oldani a feszültséget.

Az együttérzést elsősorban mégsem a formai megoldások lehetetlenítik el, hanem maga a főhős. 

Bár ikerpárról szól a történet, az egyértelmű protagonista Dominick, aki gyerekkora óta tehetetlenül nézi, ahogy saját tükörképe egyre jobban veszíti el kapcsolatát a valósággal. Mark Ruffalo vérprofin alakítja a két teljesen különböző karaktert, akik még külsejükben is markánsan eltérnek. Szintén kiemelkedők a gyerekszínészek (Rocco és Donnie Masihi) és a tinédzserkori ikreket alakító Philip Ettinger (A hitehagyott) is. Ám a sorozat legnagyobb problémája, hogy Dominickkal képtelenség azonosulni vagy drukkolni érte. Elviselhetetlen figura: mindenkivel lekezelő és bunkó, legyen szó akár a szeretteiről, akár vadidegenekről – cserébe nem sok személyiségjegye van azon túl, hogy utálja az életét. A körülményeit ismerve nem igazán ítélhető el a viselkedésért, de csak szánalmat tud kiváltani a nézőből, mert nem lehet szeretni és nem lehet utálni sem igazán. 


A Dominick tiltakozása ellenére félelmetes és embertelen intézetbe zárt Thomas a bátyjához képest alig kap játékidőt. A sorozat ironikus módon ugyanúgy elhanyagolja őt, mint ahogy a társadalom teszi azt a mentális betegekkel, pedig igazából sokkal érdekesebb figura Dominicknál. Itt egy paranoid skizofrén ember, aki az öbölháború elfajulásától és az állam megfigyelésétől retteg – tévképzeteivel a társadalom (nem alaptalan) félelmeinek lenyomatává válik. Érdekes párhuzamba állítani Thomas őrült képzelgéseit a Sötét vizeken azon jelenetével, amikor Ruffalo zavaros szemmel magyaráz arról, hogy mindenkit mérgez az óriásvállalat. Őt is elmeháborodottnak nézik, csak aztán kiderül, hogy igaza van.

Mint tudjuk, vékony a határ zsenialitás és őrület között.

Az Ez minden, amit tudok csak az egészséges bátyja viszonylatában foglalkozik Thomasszal, és bár vele kapcsolatban előjön egy nagyon fontos szál a mentális betegek kiszolgáltatottságáról és a velük foglalkozó intézmények visszaéléseiről, ezek mind eltörpülnek Dominick kínjai mellett. Spoilerezés elkerülése végett nem részletezném, hogyan rugdossa őt folyamatosan az élet, de legyen elég annyi, hogy egy szenvedésbingót lehetne megtölteni az őt ért tragédiákkal.

Holott pont a teljesen különböző és mégis hasonló testvérek kapcsolata a legérdekesebb, éppen ezért a meghatározó tinédzserkori éveikről szóló jelenetek messze felülmúlják a jelenben játszódókat. A sorozat egyébként nemcsak testvértörténet, hanem generációkon átívelő családtörténet is. Dominick ismeretlen apja és memoárt író nagyapja is fontos szerepet kapnak: általuk felvetődik az örökölt bűn, az önmagát megismétlő történelem és az előre elrendelt sorsok kérdése is.

Az Ez minden, amit tudok egy-egy pillanatában nagyon erős tud lenni, de annyira alacsony az élvezeti értéke, hogy a szenvedésről szóló sorozatot a nagyobb részében szenvedés nézni. 

Utolsó mentsvárként legalább egy katartikus lezárással fizetődhetett volna ki a hosszú-hosszú nyomasztással telt idő, de a feloldás olyan hirtelen (és az egyik karakter megváltását tekintve elég zavarba ejtő is), hogy az emberben felmerülhet a kérdés: most tényleg ezért kínlódtam végig több mint hat órát?

Alapvető szabály, hogy ha meghatódsz magadtól, akkor a közönségre nem fogsz tudni hatást gyakorolni. Az Ez minden, amit tudok elérzékenyül saját drámaiságától, és nagyon kellemetlen érzés, amikor egy maratoni hosszúságú nyomasztó történet végignézése után faarccal nézi az ember, ahogy sírós boldogságban megoldódnak a konfliktusok. Legalább Mark Ruffalo megkaphatja az Emmy-díját, mi viszont üres kézzel távozhatunk a képernyő elől.

A sorozat az HBO GO-n látható május 11-től.

Rácz Viktória

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben és az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2019-ben. Jelenleg több portálra és nyomtatott újságba is ír kritikákat. A midcult elkötelezett híve, szereti a szatirikus hangvételű alkotásokat, a dialógusközpontú filmeket és Taika Waititit.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya