Fókuszban Sorozat

Uralkodni a hamvakon – A Trónok harca fináléja előtt

Dicsőséges győzelem? A hős kiérdemelt jutalma? Boldog befejezés? A Trónok harca nem efelé tart, és ez sokak zsebében kinyitotta a bicskát – a kérdés, hogy mennyire jogos az elégedetlenkedés.

A cikk spoilereket tartalmaz a Trónok harca 8. évadának 5. részéből!

„Ha azt hiszed ennek jó vége lesz, nem figyeltél eléggé.” – hangzott el Ramsay Bolton szájából még évadokkal ezelőtt ez az ars poeticaként is működő mondat. George R. R. Martin könyvei a sorozat nagyjából feléig voltak elegendőek, utána leváltak az alkotóról. A történetet nem fejezte be, jelenleg is ígéretként élnek – az HBO-nál ezt azonban nem hagyhatták, és a kreátorok, David Benioff és D.B. Weiss saját befejezést írtak a meséhez. Őrültek voltak, hiszen hogyan írhatnak olyan befejezést, ami bármilyen szempontból megfelel Martin legzseniálisabb fantomfináléjának. Nem tudjuk, az író hogyan zárja le A tűz és jég dalát, talán sose fogja. Weiss és Benioff lassan lekerekítik a saját verziójukat, és több szem szegeződik rájuk, mint Martinra valaha – ők csak imitátorai a zseninek, így bármilyen botlás egyenlő a bukással a nézők szemében.

A Trónok harca egy olyan történetként indult, ahol szinte egyből kirántották a nézők alól a szőnyeget. Azt hihettük naivan, hogy itt sincsenek következmények; hogy a főhősöket láthatatlan páncél védi, amit forgatókönyvből kovácsoltak; hogy a jellemeket itt első látásra értjük és átlátjuk. Azt hittük, tudtuk, de nem tudtunk mi semmit – pont, mint Havas Jon.

Azóta megjártuk a hollywoodi sablonokat is. Olyan eszközökkel éltek a forgatókönyvírók, melyeket George R. R. Martin is gyűlöl. A váratlan megmentések, a védett szereplők, a következménynélküliség, az akció túltengése be-beköszönt a sorozatba. Most azonban volt másfél évük a készítőknek, hogy az utolsó hat részt összepakolják, és visszatérjenek ahhoz a hangulathoz, ahhoz a történetmeséléshez, amihez szoktunk.

Az első három rész egy nagy csatát vezetett fel, karaktereket egyesített egy arctalan külső tényező ellen. Egyértelműen az volt a keserédes, de még nagyjából optimista pólusa az évadnak. Majd mikor a kollektív emberiség legyőzte ezt a tényezőt, továbbáll. Terveket szövöget, áskálódik, a hatalmat óhajtja. A Trónok harca visszatért az intrikához, a játszmákhoz, az áruláshoz és a nyomasztó realitáshoz, melynek a középpontjában az ember áll.

Daenerys Targaryen úgy döntött, felégeti Királyvárat.

A kezében volt a győzelem. A harangok kongtak, a megadás megtörtént, Cersei és az ország központja megsemmisült. Ám ez a sárkánykirálynőnek mégsem volt elég, és ahhoz az eszközhöz folyamodott, amivel a legtöbb sikerét érte el: a tűzhöz.

Igen, ő a Sárkányok Anyja, Láncok leverője, a Viharbanszületett – aki rabszolgákat szabadított fel, és aki emberekért szállt harcba. A The Bells című epizódban azonban látszólag szembemegy korábbi állításaival és álláspontjaival, a karakterével azonban nem igazán. Daenerys a sorozat teljes egészében egy belül ingatag személy volt, akiben bár leledzett az erkölcs, az utóbbi évadokban – ahol hatalma egyre csak nőtt – inkább tanácsosai fékezték vérszomjasságát. Mert ott volt az végig: két legnagyobb hadseregét is gyilkossággal szerezte meg, a rabszolgatartókat is megölette, és azok is a sárkánytűz áldozatai lettek, akik nem térdeltek le előtte Westeroson.

A The Bells című epizód nemcsak azt mutatta meg, hogy Daenerys hova jutott a sok vesztesége után, hanem hogy útja során végig hiányzott a tervéből a koncepció.

Célja csupán a trónig való eljutás, ám az uralkodásra semmi épkézláb ötlete nem volt azon kívül, hogy „eltörje a kereket”.  Most eltörte, és ami ezzel történt, azt senki nem köszönte meg.

A Trónok harca egy korhatáros Disney-mesévé vált a 7. évadban, mely továbbra is az alkotók legnagyobb kilengése, és a sorozat elárulása. A szép királynő és a jóképű herceg eleinte veszekszik, majd két epizód alatt egymásba szeret, és együtt összefognak, legyőzik a rosszat – ez nem az az út, amit Martin szánt ennek a történetnek. A 8. évad azonban igyekszik korrigálni, bár sután teszi. Még mindig fájdalmas, ahogy sűrítik az eseményeket, és kétségtelen, hogy több epizóddal jobban át lehetett volna adni még az egyik főhős megőrülését is.

Egyesek pont örvendeztek azért a kétdimenziós történetért, melyben a jó és a rossz küzdelmét láthatjuk – valószínűleg ők csalódtak most a legnagyobbat Daenerys pálfordulásában, hiszen ő egy másik történetben pozitív szereplő lett volna. Itt azonban az alkotók kegyetlenül bántak vele, de

a fordulat nem is volt igazán fordulat annak, aki figyelte a sorozatot, és nem vakították el az érzelmei.

Varys tudta, de sokan a nézők közül Havas Jonok voltak, akik vakon hittek egy felszabadítóban, aki az egész életét arra tette fel, hogy a trónra kerüljön. Ha pedig egy eltitkolt vérvonal lerombolja azt az alapot, a legitimitást, melyre egy identitás épült, és a tiszteletet se sikerül kiépíteni, ott a bevált módszer, a félelem marad az egyetlen eszköz. Daenerys története egy tökéletes bukás. Annyira görcsösen akarta a hatalmat, a dicsőséget, hogy mikor egy karnyújtásnál is közelebb volt, nem bírta elvenni. Arra gondolhatott, mi lesz utána. Felül a kardokból kovácsolt székre, és újra egy olyan nép uralkodója lesz, aki nem fogadja el őt és lázadozik. Oda kell csapni nekik.

Királyvár harcterén több karaktert is végső próbája várta. Sandor Clegane, a Véreb egy jelképes küzdelemben vette fel a harcot sérthetetlen testvérével, a Heggyel. Ez a brutálisan egyoldalú viaskodás a háttérben a lángot okádó sárkánnyal és az égő néppel esszenciálisan leképezi a Trónok harca történetének keserűségét. Ez nem az a nagyszerű, felemelő mese az emberi kitartásról, az összefogásról, a bajtársi szövetségről vagy a szerelemről. Itt mindig is a motivációk, a belső drive-ok, a küzdés és a győzelem vagy a bukás egyszerre fennálló lehetősége alkották a történet legizgalmasabb pillanatait. Sandor képtelen elbánni a Heggyel, mert ahhoz, hogy elpusztítsa, magával is végeznie kell –

a bosszú és az erőszak így emészt fel egyszerre két embert.

Eközben pedig a hosszú időig mocskos, álnok és lelketlen boszorkányként ábrázolt Cerseit újra humanizálták, csupán egy kis halálfélelem kellett hozzá. Jaime pedig úgy halt meg, ahogy mindig is akart: egy szerető nő karjai közt. Közös történetük mindig is be volt árnyékolva a vérfertőzés bűnével – ugyanezek az ostoba rajongók azonban tapsolnak Jon és Daenerys kapcsolata miatt –, de itt, talán a sorozatban először, őszintén tudtam azonosulni szerelmükkel. Jaime megváltása nem akkor történt, amikor hátat fordított Cerseinek, hanem amikor eldöntötte, a nő árnyékában is lehet becsületes ember. Ha nem próbálta volna megmenteni szerelmét Királyvárban, az lett volna az igazán karakteridegen momentum számára. Cersei pedig az ádáz gonosz szerepéből egy összetört nővé válik, miután a félelem közepette leolvad a rideg máz. A vég azonban elkerülhetetlen volt számukra.

Számomra a sorozat ezzel az epizóddal visszatért ahhoz, amiért megszerettem. Királyvár ostroma nem csupán a trónért zajlott, hanem Daenerys lelkéért is, akinek bukása eposzi méreteket ölthet. Ilyenkor könnyű legyinteni a kognitív disszonancia hevében a Khaleesi-fanklub kitűzőkkel, hogy „elcseszték a sorozatot”, de tehetünk úgy is, hogy visszanézünk, és megvizsgáljuk, mi vezetett idáig. Tuti, hogy nem volt ez benne a pakliban?

Egy sorozatnál, ami ekkora érdeklődésre tart számot, nagyon könnyű elfogódni. Kedvenc szereplőinknek saját befejezést találunk ki, majd ha az nem egyezik, hangosan fejezzük ki csalódottságunkat. Nemcsak Benioff és Weiss írta ezt a sorozatot, hanem az a millió rajongó is a kommentfalakon, fórumokon és az emberi fejekben. Nekik nem lehet megfelelni: ilyenkor kell valami érvényeset, közlésben gazdag élményt gyártani.

Sajnos a Trónok harca közönsége nem tanult a leckéből.

Újra és újra elkövetik a hibát, amire már Ned Stark lefejezésével, a Vörös Násszal, a Vipera-Hegy csatával és megannyi gyomorba vágó eseménnyel felkészítették. Az előző rész végén elhangzott „Dracarys!” („Égesd fel!”) sokak lelkében is lángot gyújtott. Missandei halála után édes leszámolásra áhítoztak a sárkánykirálynő rajongói, és ezt kamatostul meg is kapták. A vastrón immár Daenerysé, ez kellett ahhoz, hogy megszerezze. Az a szúrós szék nem jelent mást, csupán a hatalmat. Az irányítást, melyet az élete nagy részében nem birtokolt, és most, hogy minden megvan neki, nem tudja, mihez kezdjen vele.

A The Bells című epizód visszavezetett minket ahhoz, mi a különbség az uralkodás és a hatalom közt. Az egyik feladat, a másik felelősség. Daenerys nem kiérdemelni, hanem megszerezni akarta a hatalmat, az uralkodása viszont biztosan nem lesz hosszú életű. A vérrel szerzett győzelem egy újabb nagyszabású detronizálása a hősmítosznak, miközben a jólelkű, de összességében ostoba Havas Jon rájön arra, hogy egy zsarnok seregében harcol.

Egy Targaryen annak idején fel akarta gyújtani a várost: most a lánya befejezte a munkát. És a finálé még hátravan.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Ráadás rovat szerkesztője. Kedvencei az életszagú, morális kérdéseket feszegető filmek – az igényes blockbusterek mellett. Az írás mellett egy filmes rádióműsorban is próbálgatja szárnyait.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..