Fókuszban Sorozat

Valóban faló – Troy: Fall of a City (1. évad)

2015 végén érkezett a nagyszerű hír, miszerint a BBC megrendelt egy Trója ostromáról szóló minisorozatot. Az azóta eltelt bő két év az ógörög eposzok rajongóinak kezdeti nagy lelkesedését alaposan átfazonírozta. A Troy – Fall of a City utolsó részét múlt héten mutatta be a BBC One, azóta pedig megérkezett a Netflixre is, majdnem szabadjára engedve valami elementáris erőt.

Az antik görög epikával szinte mindenki találkozott már életében, ha máshol nem is, a tanulmányai során biztosan. Csodás történetek ezek az emberség mibenlétéről egy emberfeletti, isteni világban, amiben minden él, mozog, lélegzik. Hősök születnek és teljesítik be sorsukat, szerelmek izzanak úgy, mint még soha, és évtizedeken át tartó háborúk dúlnak. Ennek egy szeletét mutatja be Homérosz a világirodalom egyik legismertebb és legnagyobb hatású eposzában, az Iliászban, amely hősköltemény sokaknak – köztük nekem is – az egyik legkedvesebb emléke az iskolapadból. Most azokhoz szólok, akik ezt a tábort erősítik; ragadjátok meg jó erősen ezt az emléket, ne eresszétek, mert a Troy – Fall of a City megtekintése még az Odüsszeia próbatételei közt is megállná a helyét.

A történet egész régre nyúl vissza; nem az ostrom közepén, hanem Párisz születésének éjszakáján vesszük fel a fonalat. Priamosz király azt a jóslatot kapja az újszülött fiáról, hogy egyszer majd ő okozza a város pusztulását, így meg kell szabadulniuk tőle. A próféciának eleget téve egy pásztorra bízzák, aki ahelyett, hogy megölné, inkább felneveli a fiút. Húsz évvel később Párisz még mindig pásztorként tengeti napjait, amikor belép az életébe három istennő, Héra, Pallasz Athéné és Aphrodité, hogy ítélje meg, melyikük a legszebb. Párisz Aphroditét választja, aki a legszebb földi nő szerelmét ígéri neki. Az örömittas fiú ezután trójai harcosokkal fut össze, akiktől kéri, hogy velük tarthasson a városba, ahol Priamosz király felismeri őt. A tékozló fiú tehát visszatér, s Trója végzete ismét kirajzolódni látszik.

Az alkotók tehát nem kizárólag az Iliászra szorítkoztak, hanem annak előzményeivel (és később következményeivel) is foglalkoztak. Ezeket a történeteket más ógörög mondákból ismerhettünk meg, ezekre az Iliászban csak kisebb utalások vannak. Ilyen például a görög sereg fővezérének, Agamemnónak a személyes tragédiája, hogy fel kellett áldoznia saját lányát. Számos ilyen apró epizódot figyelhetünk meg, amik bővítik az alaptörténetet, s ezzel még eleget is tesznek napjaink divathóbortjának, az eredettörténetek által diktált trendnek. Ezzel nincs is baj, hiszen a legenda egészét kívánják megismertetni. A baj később kezdődik.

Egészen szép és helyenként kreatív képkomponálással, valamint hatásos zenével próbálnak bevonni az eseményekbe, amivel ideig-óráig sikerrel is járnak, de nem sokkal később kizökkent egy-egy olyan amatőr vágási vagy dramaturgiai malőr, ami egy viszonylag nagy büdzséből készített produkció esetében különösen meglepő – bár ezekből nincs olyan sok, hogy nagyobb feneket kellene keríteni neki.

Jól esett, hogy a cselekmény felszínre hozta az emlékeimet. A történet állomásai többé-kevésbé jól követik az alapművekét, ugyanezt mondhatom el a szereplők közti vérségi viszonyokról. Ezeket azért tartom nagyon is fontosnak, mert a 2004-es Trója sokban felülírta az eredeti mítoszokat, és sokaknál már csak Brad Pitt és az eseményeket összekuszáló akciózása számít mérvadónak az Iliász megítélésében.

Ha már a vezéregyéniségnél járunk, érdemes szót ejteni egy-két kiválóan eltalált casting döntésről. Ilyen a főként televíziós produkciók kisebb szerepeiben látható David Threlfall, aki Priam királyként üde színfoltja a szériának, valamint a Trónok harca Ben bácsijaként ismert Joseph Mawle, aki hihetően alakítja a sok minden megélt, eszes és a leginkább szerethető görögöt, Odüsszeuszt. A mellékszerepekben tehát, ha nem is brillíroznak, de átéléssel és hihetően játszanak a színészek, a középponti szereplőket tekintve azonban fordul a szélirány. A legnagyobb hangsúlyt Párisz és Heléné kapja, azonban az őket játszó színészek, Louis Hunter és Bella Dayne képtelenek felnőni a feladathoz. Hiteltelen, egydimenziós és silány megjelenítése az ókori irodalom egyik legtragikusabb szerelmének.

Ezt a tragédiát pedig az istenek idézték elő. A tíz éven keresztül dúló trójai hadjáratot az olümposziak manipulálták előbb egyik, majd másik haderő pártját fogva. Nagyon pozitív, hogy a készítők beemelték néhányukat a sorozatba. Így Zeusz, Héra, Athéné és Aphrodité is testet ölt, sőt olykor bele is avatkoznak az eseményekbe. Ezzel csak az a probléma, hogy túl kevés ilyen alkalom van, hiszen az esetek java részében csak gondterhelten bámulnak tisztes távolból. Az Iliász csatát csatára halmozott, több szálon (isteni és halandó) zajlott az eseménysor, s nem kevésszer az istenek szerepvállalása tette izgalmassá. A készítők annak ellenére, hogy felismerték, hiba lenne kihagyni őket ebből a játszmából, mégsem hagytak nekik elegendő játékidőt. Inkább elindultak egy szappanoperába illő szerelmi konfliktus irányába, mintha maguk sem tudnák eldönteni, hogy a realitás vagy inkább az Olümposz talaján maradjanak.

A alkotók igyekeztek minél részletesebben ábrázolni a történet sarokpontjait, és némelyik korábban elhanyagolt karakternek is megadták az őt megillető szerepkört – például a 2004-es filmben levegőnek nézett Aineiasznak (Alfred Enoch – Harry Potter-filmek), aki voltaképpen az egyik legnagyobb trójai hőse a háborúnak, és egyike a maroknyi túlélőnek. Néhol azonban átestek a ló túloldalára, s túl nagy keretet szabtak maguknak, túl sok kibontásra váró szituációval. Hiába a szép audiovizuális kompozíció, ha pusztán időkitöltésre használják. A közel nyolcórás játékidőt tökéletesen unalmassá téve, rossz szegmensekre helyezvén a hangsúlyt, az ezerszer hallott történet már nem volt elég ahhoz, hogy ébren maradjak.

Mindezen hibák talán még megbocsáthatók is lehetnének, de elérkezünk a széria hatalmas baklövéséhez, az elvek megsértéséhez.

Egy ismert történet feldolgozásakor egyensúlyt kell találni az eredeti mű iránti hűség és az alkotói szabadság között, ha úgy akarunk hozzányúlni a régihez, hogy közben az újdonság erejével hasson. Ezt az alkotói elvet értelmezte már-már felháborítóan szabadon David Farr producer és csapata. Bizonyos karakterek jelleme teljesen elferdült. Páriszt hatalmas hősként festik le, holott egy gyáva pojáca volt. Míg a görög fővezér, Agamemnón az Iliászban képes volt reálisan szemlélni a körülményeket, addig a sorozatban egy rögeszméket kergető félőrült.

Ha a szereplők jellembéli torzulása nem volna elég, még egy extra történetszálat is kapunk, ami nemcsak, hogy nem szerepel a mondákban, hanem még nem is méltó az Iliászhoz. Itt csúcsosodik ki a művészi szabadság problematikája. Az eposzt, amiben két egyértelműen körülhatárolt nép hősi küzdelmét és hitét, valamint az ógörög embereszmény kialakulását követjük nyomon, degradálták egy beépített ember, Xanthius (David Avery) alattomos közjátékára. Ő az események egyik kis sunyi mozgatórugója, akinek valójában még csak köze sincs a trójai mondakörhöz, de a sorozat dramaturgiájában mégis központi szerepet kapott, ami ha nem így alakul, akkor nem így ér véget a háború – legalábbis a sorozat logikája szerint.

Ezek a tényezők olyan súlyos kijátszásai és átírásai a nagy becsben álló, közkedvelt és nem utolsósorban világirodalmat formáló műveknek, amit már nem lehet egykönnyen megbocsátani. Ez a Troy – Fall of a City igazán nagy bűne a sok kicsit idegesítő mellett, amelyek miatt túl korán megpecsételődött a sorsa. Kár érte, hiszen volt benne potenciál.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..