Sorozat

Turbulencia – Avatár: Az utolsó léghajlító

Generációm gyermekkora újratöltve. A földkerekség legismertebb avatárja, Aang, ha nem is 100, de 14 év után visszatért, hogy ismét a kisvásznat hajlítgassa. A Netflix abból indult ki, amikor útjára engedte az Avatár: Az utolsó léghajlítót, hogy kétszer nem csap ugyanoda a ménkű. De, csak már nem fáj annyira.

Aang (Gordon Cormier) történetébe most lineárisan kapcsolódunk be. A Déli Levegő Templom a Nagy Üstökös-fesztiválra készül éppen, a világ légidomárjainak fogadására. A történelem tán legfontosabb estjévé válik, nem készakarva. A fiatal léghajlító megrettenve a váratlan meglepetéstől, miszerint ő a következő avatár, a médium reinkarnációja, ki a szellem- és a materiális világ között mind a négy elementáris erő mestereként hidat teremtve képest fenntartani a békét, elmegy kiszellőztetni a fejét. Viharba kerül és már hazatérne, ám az otthonába toppanó Tűz Nemzetségének népirtását szerencséjére egy életet adó börtön, a jég fogságában átvészelte. 100 évvel később újdonsült barátaival, a Déli Víztörzs testvér párosával, Katarával (Kiawentiio) és Sokkával (Ian Ousley) a Tűz Királysága és annak száműzött koronahercege, Zuko (Dallas Liu) elől menekülve, bizonyítania kell rátermettségét mint avatár.

Avatár: Az utolsó léghajlító

Adaptálni piszok nehéz, pláne egy közkedvelt animációs sorozatot.

Bár ez már az új évezred előtt sem volt idegen terep (Flinstone család, Bigyó felügyelő), a 2000-es évektől hosszú időn át a szó legszorosabb értelmében, Hollywood az aranyér tüneteit mutatta, oly mértékben-tempóban termelte ki magából a szépemlékű rajzok élőszereplős verzióit. Scooby-Doo és Garfield után a filmtörténet egyik leghitványabbika, a Dragonball: Evolúció zárta az évtizedet. Az anime-legenda „sikerének” stafétáját (white-washing botrányostul-mindenestül) egy hasonlóan nagyreményű kultikus vette át. M. Night Syhamalan fogta a hozzám hasonlóan a TV2 (és az RTL) hétvégi rajzfilmblokkján nevelkedők serdülőkorát és kíméletlenül megerőszakolta. 

A rendezői vízió teljes hiátusától és az írói apátiában fuldokló kriminális színészi munka tette elviselhetetlenné a botrányosan ütemtelen cselekményt és a (néhány akciójelenet kivételével) vizsgafilmes audiovizuálist. Az utolsó léghajlítóból hiányzott minden, ami naggyá tette Michael Dante DiMartino és Bryan Konietzko klasszikusát. A 12 éves kisfiú testében gyarapodó avatár és barátainak kalandja több egy amerikanizált, gyönyörű és kreatív anime-klónnál, ami a szeretet, a barátság és a csapatmunka csodájáról zeng. Egyetemesen érthető módon, őszintén mesél mélységeiben olyan témákról, amelyek a célcsoportjának idegesítő, idegen, akár elidegenítőnek is hathat. A gyerekszerelemtől a szexizmusig, a csapatszellemiségtől a politikai berendezkedésig, élettől a halálig – még a filler- (azaz töltelék-) epizódok többsége is a mosolytól a könnyekig tart. 

Kvázi megváltóként érkezett a Netflix 2018 őszén: készül az Avatár: Az utolsó léghajlító sorozat-revíziója.

A streaming anime-adaptációs törekvéseit látván, élén a One Piece közelmúltbeli sikerével, talán jogos volt az egyre növekvő hype.

Az újrázás bejelentése óta eltelt hat évben szorgosan gyűltek a vihar fellegek, hiszen a Nickelodeon-ikon szerző duója kreatív nézeteltérésekre hivatkozva ismét dobbantott a projektből. Mindenesetre, Albert Kim (Nikita, Az Álmosvölgy legendája) főmuftinak megmaradt az a helyzeti előnye, hogy a projekt már akkor is sikernek mondható, ha megugorja a Shyamalan-mércét. Hála a jó égnek ez sikerült (még ha nem is volt nehéz), mind audiovizuális, mind pedig narratív aspektusból.

Avatár: Az utolsó léghajlító

Egyre több mozivásznon induló franchise producere, jogtulajdonosa kényszerül vagy érez rá a szeriális gyártás lehetőségeire. Fontos különbséget tenni aközött, hogy valaminek előzménye (A Hatalom Gyűrűi), spin-offja (a világ összes Disney-licence) készül és aközött, hogy a nagyjátékfilmes nehézségeket követően teljes rebranding megy végbe a streaming-szolgáltatók képernyőin. E tekintetben is fontos különbség; nem a készülő Harry Potter-sorozathoz hasonló agymenésekről beszélek, (hiszen egy piszkosul sikeres címről van szó), hanem valódi megváltásokról. 

A platformokon átívelő mozgóképes második esély egyértelmű trend az elmúlt évtized dereka óta. Az egyik legrégebbi (egy 1990-es moziverziós) gyökérrel a mai napig futó A szolgálólány meséje bír, és a Lemony Snicket-széria is így üdvözült meg. De ha csakis a young-adult címeknél maradunk, a Végzet ereklyéi-, Az Úr sötét anyagai-, és legfrissebbként a Percy Jackson-széria is piszkosul hangos mozis pofon(ok) után tért magához kisebb-nagyobb sikerekkel. 

A sorozatformátum kedvez Az utolsó léghajlítónak is, legalábbis a lore szempontjából. Van időnk bámészkodni, mire ment el egy valag pénz.

Az avatár-transzfer Appának, a repülő bölénynek minden szőrszálán csillog a dollárjel, az aktuális desztinációként felsejlő királyságok és a végre nem a Temuról rendelt, többnyire alapanyag-hű jelmezek élettel töltik meg a képernyőt. Még ha az utazós jelenetek arcközelijeinek hátterében nem is olyan szép a CGI troposzféra. 

Avatár: Az utolsó léghajlító

A casting is tök oké. Nyoma sincs a fehérre vakolásnak, etnikailag helytálló döntések születtek, s még ha szakmailag nem is kimondottan ügyes ez a díszes bagázs, legalább nem roppant idegesítő. Főleg az avatárra áhítozó Ozai, a Tűz Ura [(Daniel Dae Kim) és olykor a tengernagya, Zhao (Ken Leung)] nem az. Félreértés ne essék, nem díjesélyes, de az ifjakhoz képest elég nyilvánvaló klasszis különbségek mellett a jelenetei nincsenek rendre cukormázba öntve és képes a mimika fegyverét használni. Ez igazán nagy szó ebben a szettingben, mert a szövegkönyv ezúttal is túl vaskos támpillére a verbális expozíció oltárának. 

Az Avatár: Az utolsó léghajlító tökéletes alapanyag egy hétvégi sorozatdaráláshoz. Lineáris szerkezetű, szép és nagy – egy intellektuális és emocionális képernyőkímélő. 

Az adaptációk és a szerkesztők, vágók örök vesszőparipája, hogy a tudatlanság áldás, azaz amit a néző nem lát, az nem hiányzik neki. Hiszen, ha kellően tisztes, élvezetes iparos munka, akkor nem tűnik lyukasnak. Azonban ez még nem elég a nullszaldóhoz, csak az áthaladó (pénz- és néző-) forgalom biztosításához. Ezért van elegem az eredeti ötleteket mellőző, cirkuláltatott feldolgozások korából. Döntsék el, hogy az egyszeri nézőnek vagy a hátterét ismerő, esetleg rajongónak mesélnek. Az előbbi esetében nincs szükség a márkajelzésre, utóbbit emígy hagyják inkább békén.

A Netflix-széria az ég egy adta világon semmit nem ad hozzá Aang legendájához azzal, hogy közel 20 év távlatából, más technikával készül, sőt! Az animációs sorozatban a cselekmény, a szereplők aktivitása és tudatállapota kéz a kézben jártak az animáció stílusával. Nem az animáció technikájával! Épp úgy, ahogyan a Sony Pókember-animációi teszik. Ebből a szempontból is csalódást keltő a rendezői látásmód, mivel narratíva és vizualitás szinte kizárólag az évadfináléban mutat szimbiózist.

Akkor lehet az a teljesítmény az, hogy „legalább nem kriminálisak a színészek”? Vagy az, hogy „legalább látszik rajta a pénz”? Esetleg a referenciák? Nem, ez a minimum. Nem kérek fénymásolást, csak figyelmet. 

Omashu városában (a harmadik epizódban) Aang régi barátja, Bumi király (Utkarsh Ambudkar) fogságába esik. A dialógus szintű közvetlen utalásokat és hibbantságát levetkőzve kibújik a szög a zsákból: neheztel az avatárra, amiért eltűnt. Egy erős pillanatban a szemére veti a különbséget a 100 éves kor és a 100 év megélése között. Bumi az egyetlen még élő személy, aki személyesen ismeri Aangot, így a kisfiú számára az emóció, az avatár számára pedig a felelősségének szempontjából hathatna sokkolóan ez a reveláció. A karakterárnyalás erejét azonban agyonütik egymásnak ellentmondó jelenetek sora. Bumi megint szórakozottan játszadozik Aanggal, majd halálig tartó párbajra hívja, végül egy nagyon konkrét jelenetben megidézik az animáció vicces pillanatát és a két barát együtt csúszdázik Omashu postahálózatán.

Nem kérek fénymásolást, csak következetességet. A célcsoport kijelölését: az e sorokat író felnőtt Énemhez vagy a nosztalgiára vágyó gyermeki Énemhez kíván szólni a sorozat? Előbbi értékeli a tónusváltás szándékát és megveti a kivitelezés hibáját. Utóbbi viszont megveti a tónusváltással megjelenő sötétebb hangnemet és értékeli következetlenséget, mert így hiába akarja az egyetlen még élő barátja megölni a főhőst és hiába égetnek el meglepően sok embert, indokolatlanul nyersen láttatva a széria során, a következő jelenetben én is dilettánsan kacarászhatok, ha valaki belefingik a szélbe.

A célcsoporttól idegen látszat-attitűd felvétele egyfelől felesleges, másfelől sehova sem vezet – tehát szükségtelen időhúzás.

Pedig az írók alapvetően jól próbáltak strukturálni a teret és az időt, ahogyan a szintén Netflixes Vajáknál volt tetten érhető. A több felvonásos Föld Királyságának különböző területeire tett kitérőket ügyesen pürésítették lineáris egységgé. Ezzel nyertek néhány értékes percet, ami máshol elfért vagy pluszt ad (például a víz törzséből származó Kuruk avatár és az arclopó démon, Koh kapcsolatának animációtól eltérő kifejtésére gondolok). Ugyanakkor, ki is bővítették a második könyv (Föld) egyes epizódjaival.

Kissé tanácstalanul állok azonban az első évad láttán, mivel a folytatás előtt a spoiler határán lavírozok. A negyedik epizódban bejárt Szerelmesek barlangjában Katara oldalán nem a szerelme, hanem testvére, Sokka áll. Idejét sem tudom, mikor volt utoljára, hogy nem amiatt kapok idegrohamot, mert egy sztorit kibővítettek egy szerelmi szállal, hanem azért mert kiírtották belőle. 

Merthogy egyfelől

az Avatár: Az utolsó léghajlító-animáció egy csodálatos szerelmi történet is. Mégis magunk mögött hagyunk egy komplett évadot ennek bárminemű porhüvelye nélkül. 

Persze, egy nagyon jól szőtt második évaddal kompenzálható lehet még ez a változtatás. Pláne, ha az eredeti sztorit folytató, szintén nagy sikerű Korra legendáját is bekebelezné a Netflix, akkor muszáj is lesz. A legnagyobb bajom mégsem ez, hanem a széria egyértelműen legerősebbnek számító első epizódjával van. Merthogy Aang legendája elsősorban egy lelki utazás, amely során Aanggal együtt fejlődünk. Lépésről lépésre adja át magát a kozmikus energiának, miközben uralma alá hajtja saját vívódását, s vele az elemeket, nem utolsó sorban pedig minket, nézőket, gyerekeket és felnőtteket egyaránt elgondolkodtat, hogy vajon mi képesek volnánk-e csakráink megnyitására. Képesek volnánk elengedni Aang helyében a legfontosabb földi kapcsolatát, a szerelmet, vagy legfontosabb láncát, a bűntudatot? Ezen kérdésekre adandó válaszok alapjai az egész első évad alatt nincsenek lefektetve.

Aang karakterfejlődésének origója az a pillanat, ahogy elhagyja törzsét a mészárlás előtt. Nem pusztán elment kiszellőztetni a fejét – elszökött, hátat fordított a felelősségének: önző volt. Hatalmas a különbség, hiszen az élőszereplős széria álláspontja szerint nincs miért vezekelnie. Nincs miből táplálkozzon a bűntudata. Ebből az állapotból kell eljusson a teljes önzetlenségig, ez az ami gátját szabja a megtisztulásának. Ez teszi kontrollálhatatlanná erejét. Ez az a tényező, ami nem bírja el a változtatást, mert így nem tud teljes lenni az adaptált főhős egyszer már szinte tökéletesen megírt metamorfózisa. Ez a nüansznak tűnő érzelmi deficit az, ami tulajdonképpen

már az első negyed órában felejtésre predesztinálta az Avatár: Az utolsó léghajlító teljesen felesleges létezését,

amelynek szalonspiritualista mondandóját elnyomja egy, a vállán cipelt terhek miatt öröknyavajgó kisfiú. Az a sorozat eddigi legnagyobb tanulsága, hogy elég folyamatosan görcsölni és mártírkodni, mert valaki vagy valami mindig meg fog menteni. De legalább a sűrítésnek hála, Aangnak bőven volt ideje megtanulni vizet idomítani, ezzel elérve az első felvonásra kijelölt legfontosabb célját. Ja, nem.

Az Avatár: Az utolsó léghajlító a Netflixen érhető el.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com