„Tűzoltó vagyok, nem hős.” Denis Leary és Peter Tolan sorozata a New York-i lánglovagok életét mutatja be a 9/11-es katasztrófa után. A műfaj tehát kőkemény dráma, de olyan könyörtelen humorral fűszerezve, hogy az ember nem tudja eldönteni: most sírjon vagy nevessen.
A történet középpontjában Tommy Gavin (Denis Leary) tűzoltó és társai, a 62-es egység tagjai állnak. A többségük ott volt az ikertornyok összeomlásánál, ami gyökeresen megváltoztatta életüket: Tommy az italba menekült, mire felesége fogta a gyerekeket és elhagyta. Azonban még sincs egyedül, hiszen azok szellemei kísértik, akiket nem tudott megmenteni – leginkább akkor, ha józan.
Denis Leary és Peter Tolan sorozata alaposan felforgatja a tűzoltókat körülvevő mítoszt: amikor be kell rohanni egy lángoló épületbe, ténylegesen hősök, magánéletükben azonban ugyanolyan gyarlók, mint bárki más. Átlagemberek ők, egy olyan munkával, amibe bármelyik nap belehalhatnak – egy ilyen életmód pedig katasztrofális hatással van rájuk és környezetükre.
Tommy a pohár alján keresi a gyógyírt, próbálva feldolgozni azt, hogy ő NEM halt meg 2001. szeptember 11-én. A túlélők bűntudata végigkísér minden egyes részt, hiszen ez az oka annak, hogy hősünk szinte napi szinten elrontja saját (szerinte nem megérdemelt) életét és nem egyszer megjárja a poklot – szó szerint és átvitt értelemben is. Persze nem ő az egyetlen, aki újra és újra elbukik az úton. Minden szereplőnek van valamilyen szenvedélye, hibája, amibe menekülhet a kegyetlen valóság elől: mértéktelen evés (Lou), nők (Franco), együgyűség (Garrity), biszexuális kalandok (Mike), a tiltott gyümölcs (Sheila). Esendő figurák mind, akik állandóan próbálnak kimászni a gödörből, legtöbbször úgy, hogy azonnal egy másikba vetik magukat.
A sorozat számomra végig megalkuvásoktól mentes volt. Mindig meg merte lépni azt, amire nem számított az egyszeri néző, mert túl valós (illetve a későbbi évadokban már inkább túl abszurd) esemény volt ahhoz képest, amik TV-országban megtörténhetnek. Sajnos ez a 3-4. évadtól olyan szintű abszurditást öltött (következmények nélkül elrabolt és eladott gyerekek; több tanú előtt elkövetett és ártatlanul megúszott gyilkossági kísérlet), hogy egy idő után hiába dobtak be egy-egy megrendítő balesetet, a hatás korántsem volt ugyanaz, sőt. Az egy főre jutó tragédiák száma oly hatalmas lett, hogy legszívesebben magam vettem volna Tommynak egy üveg whiskyt. Ahogy a fináléban is elhangzik a 62-es egység laktanyájában: régen különleges volt ez a hely, ma már nem az.
Az utolsó szezonokra tehát megkopott a varázs, a befejező rész viszont szerencsére ütősre sikerült. Ez még akkor is igaz, ha az addig megszokott pesszimizmus helyett meglepően optimista üzenettel zárult a történet. Ez valahol érthető: a nézőknek végső soron reményt kell adni.
A Ments meg! tehát egy egyedi jelenség, ami egy epizódon belül képes többször is könnyekre fakasztani: vagy poénoktól, vagy a tragédiától. A sorozat fekete humora valóban átlépi a jó ízlés határait, ugyanúgy kíméletlen, ahogy a fent említett drámai vonal is. Akit az sem visel meg, az az emberileg, politikailag, etnikailag stb. inkorrekt vicceken sem fog megbotránkozni. Érzékeny lelkűeknek nem ajánlott, de legalább az első évadnak érdemes megadni egy esélyt. Ha bírod…
