Sorozat

Bátorság, asszony a neved – Unbelievable

Bármennyire is paradoxnak hat, a Netlix legújabb minisorozata a maga steril hétköznapiságával hangsúlyozza ki, milyen borzasztóan általános téma lett mára a szexuális erőszak. Nincsenek drámai aláfestő zenei motívumok, se felborzoló kézikamerás jelenetsorok. Nincsen brutálisan explicit grafikusság, se összetört és meggyötört női áldozatok sora. Az Unbelievable okosan és érzékenyen tapint és mutat rá, hogy ehhez a témához nem kell hatásvadászat. Mert a valóság önmagában is hihetetlen.

A sorozat igaz történetet dolgoz fel: egy szexuális ragadozóról szól, aki egyedül élő nőkhöz tör be, majd bizonyos rituálékat követően órákkal később távozik csak. A legelső epizód egy fiatal lány, Marie történetére épül, aki kapcsán az igazságszolgáltatás és az erőszak utáni legrosszabb szcenáriókat látja a néző: hogy milyen, amikor hibás a rendszer, és nem az áldozatot ülteti az előtérbe. A második rész egy újabb lánnyal nyit, ekkor kerül a képbe a Merritt Wever alakította Karen Duvall detektív, aki megtestesíti az ellenkező pólust, mert mindent elkövet, hogy kézre kerüljön a tettes. Több hasonló esetre is fény derül, így kerül össze Duvall és Grace Rasmussen (Toni Collette), akik az FBI bevonásával indítanak hajtóvadászatot az elkövető után. Az Unbelievable mind a nyolc része végigkíséri az áldozatot, Marie-t, és megmutatja, hogyan is hatottak rá a történetek, míg a sorozat másik szálán fut a nyomozás két kiemelkedően erős női karakterrel.

Amellett, hogy témája jelentős, az ábrázolásmódja hatásos és hogy ténylegesen új megvilágításba helyezi az áldozatokat, új nézőpontot nyújt a tudatlan nézőnek, még

krimiként is kifejezetten jól működik.

Wever és Collette egy igazán belevaló női rendőrpáros – olyanok, akiket képernyőn ritkán láthatunk. A női párosokkal próbálkoztak már több ízben is, igaz, ezek az alkotások megmaradtak a vígjáték műfajában (Beépített szépség 2., Női szervek). Épp itt volt az ideje, hogy két ennyire szívós és kidolgozott női karaktert kapjunk, akik határozottak, bátrak és akiknek minden munkamániájuk ellenére van családi életük. Az ügy lelkileg megterhelő vonala pedig természetesen őket is felzaklatja, azaz még csak az sincs, hogy íme két beton nő, akik csak akkor lehetnek kemények és jó zsaruk, ha az érzelmeiket elnyomják. A kettejük közti dinamika hibátlan, a forgatókönyv mélysége pedig jócskán megkönnyíti a színésznők dolgát, de így is ki kell emelni, hogy az alakításuk nélkül nem lenne ilyen hatásos és hiteles a sorozat.

Fontos, hogy nem egy fröcsögő, férfigyűlölő és rendszert hibáztató feminista kiáltványt látunk, amely elvakultan próbálja meggyőzni a nézőt, hogy minden férfi rendőr rossz, hogy az igazság állandóan csorbul és hogy a nők tényleg csak magukra számíthatnak egy-egy ilyen esetben. Nem! A sorozat alapjaiban véve már-már tárgyilagosan vázol fel két esetet, amelyek az érme mindkét oldalát alaposan bemutatják. A legelső áldozat során az emberi mulasztás, a támogatás minimális megléte, a negatív hozzáállás és a logika győzelme az érzelmek felett uralják a nyomozást a legelső pillanattól. Sajnos nem minden esetben hívnak ki női kollégát az áldozatokhoz, pedig egy árva tinilány talán nem egy vadidegen 45-ös férfival szeretné megosztani a friss történteket a padlón ülve, egy takaróba burkolózva. És bármennyire rideg és száraz a legelső interakció a lány és a rendőr között, valójában a rendszer eszméletlen embertelensége és érzéketlensége az, ami felkavarja az ember gyomrát és az egekbe tolja a pulzust.

Marie-nek egymás után négy alkalommal kell elmondani pontosan mi is történet, majd le is kell írnia mindezt.

A kötelező kórházi látogatást a nővérke teljesen rutinvizsgálatként kezeli: „most egy kis nyálminta, most egy kis vaginális, aztán anális”. A különböző szexuális úton terjedő betegségek elleni gyógyszereket és az esemény utáni tablettát egyszerű vitaminként nyújtja át a lánynak, aki pár órája még az ágyán feküdt tehetetlenül, megkötözve. A sorozat pedig pontosan tudja, mivel lehet erre a már-már szinte színpadias és számunkra felfoghatatlanul felháborító közönyösségre rájátszani: pasztell színek, semleges zenei betét, tárgyilagosan egyszerű beállítások és kameraszögek. A túldramatizálás hiánya miatt lesznek ezek a képsorok annyira erőteljesek. Ha pedig mindez nem lenne elég, hamarosan oda jut a cselekmény, hogy megkérdőjelezik a lány vallomását.

Az Unbelievable hangvétele borús, komor és sokszor fojtogató, főleg a legutolsó rész tárgyalótermi jelenete ültet hatalmas gombócot a torkunkba, mégis az első epizód bizonytalansága a legkegyetlenebb eleme az alkotásnak. Marie valóban felcserél bizonyos részleteket, valóban megkérdőjelezhető a támadó egyes cselekedete és a lány viselkedése korántsem illik bele a társadalom által elvárt áldozati képbe. És itt üt akkorát az Unbelievable: emberek milliói, akikhez életükben még csak hozzá sem értek kéretlenül, várnak el bizonyos viselkedési formákat olyanoktól, akiktől egy életre elvettek valamit. Ki mondja meg, hogy miképp kell hatnia az erőszaknak egy nőre? Ki mondhatja ki, hogy áldozati sírógörcsök nélkül máris jogos a történtek teljes megkérdőjelezése?

A sorozat cselekményében többekben felmerül, hogy a lány sztorija és a viselkedése nem áll összhangban az erőszakkal. És ugyanez a gondolat születik meg a nézőben is.

Mi van akkor, ha Marie tényleg hazudik?

Az Unbelievable piszok egyértelműen bemutatja, hogy a mai gondolkodás már távol áll az „azonnal mindent elhiszek” hozzáállástól. Marie vonala az áldozathibáztatás másik elszenvedőjét is megmutatja: a személyt, aki hallgat. Felelőssé tehető-e egy nő, ha inkább úgy dönt, egyedül dolgozza fel ezt a traumát és nem jelenti az esetet a rendőrségen? Vajon a lelkén szárad-e ha újabb és újabb erőszakok történnek ugyanazon elkövető által?

Az Unbelievable hasonló sztereotípiákat döntöget többi női karakterével is. Szinte mindegyik áldozatot már-már mosolygós, hétköznapi emberként ismerünk meg, akik élik tovább az életüket. Ugyanabban a lakásban, házban, ugyanúgy egyedül. Csak most már erősebben. Sok hasonló tematikájú alkotás próbálja kihangsúlyozni, hogy mennyire idegenkednek az „áldozat” kifejezéstől.

Az Unbelievable viszont nem hajlik el egyik irányba sem: igen, áldozatok, hiszen egy életre megsebezték őket, ugyanakkor ez nem definiálja, kik is ők.

Egyedül az utolsó rész hoz el egy nagyon kemény pár percet, amikor kilépnek a páncéljukból és elmondják, hogyan is éreznek, amióta megerőszakolták őket. Ez a jelenet pedig a maga tisztaságával és egyszerűségével szívfacsaró: egy hetvenéves nőt hallgatni, aki nem mer az ablaka mellett olvasni, nehogy ismét felhívja magára a figyelmet vagy nem locsol többé virágot a kertben, mert egy ennyire igazságtalan és felfoghatatlan szituációban még mindig bűntudata van.

A készítők ezzel az áldozathibáztatás kevésbé hangoztatott és reprezentált vonalát mutatják be: sokan saját magukban keresik a hibát, és azt gondolják, ha nem ugrottak volna le a boltba, nem sétáltak volna egyedül haza vagy nem vették volna fel azt a szoknyát, akkor minden elkerülhető lett volna. Az élet azonban sajnos nem így működik.

A nyomasztó és komoly lélektani dráma krimibe folyik át az áldozatokat egy percig sem szem elől tévesztve. Izgalmas nézni, ahogy szépen lassan kibogozzák a szálakat és ahogy eljutnak az elkövetőig. Nincs suspense vagy pörgős akciójelenetek, sokkal inkább egy True Detective-féle átgondolt és alapos nyomozást látunk a két rendőrnő vezetésével. A fókusz azonban sosem tolódik el a szexuális erőszakról, csupán más és más megközelítésből látjuk, ahogy az új áldozatok történeteit halljuk, a lehetséges gyanúsítottak aktáit felolvassák. Emellett Marie életét is nyomon követjük, láthatjuk, milyen hatást gyakorolt rá az a bizonyos este és a rendőrségi és jogi macera – az állam nem elég, hogy nem hitt neki, még be is perelik félrevezetésért. A nézőben lassan, de annál erősebben kavarognak a gondolatok: a düh, a hitetlenkedés, a szomorúság és az egyre erősebb vágy arra, hogy végre kézre kerüljön a bűnös, és a lehető legkomolyabb büntetéssel végezze.

A gyönyörűen kidolgozott, hangulatos, átgondolt és kifejezetten jól megírt sorozatnak pedig még arra is van ideje és tere, hogy kicsit szélesebb körben beszéljen a nők elleni erőszakról.

Elejtett mondatok, ferde pillantások és a fősodort képező ügy melletti apróbb részletekből szépen és szomorúan kirajzolódik, hogy a családon belüli erőszak is szinte mindennapi az amerikai családok felében. Hogy a rendőri brutalitás az otthonban kezdődik, hogy a szexuális bűnözők nagy része saját szeretteit sem kíméli. És hogy a sport, az egyház és a filmgyártás világára is oly jellemző hallgatás és elsimítás az igazságszolgáltatás berkeit sem kerüli el: minden harmadik rendőr, aki bántalmazza a feleségét, rövidebb felfüggesztés után simán visszaállhat a munkába.

Ezáltal válik átérezhetővé a két nyomozónő tehetetlen dühe és a szégyen, amit kollégáik miatt nekik kell viselniük nap, mint nap. Az Unbelievable olyan világosan és ódzkodástól mentesen beszél a nők elleni erőszakról, mintha azt mutatná be, hogy kék az ég. Ezzel pedig nem menti fel az elkövetőket vagy bagatellizálja el a téma komolyságát, éppen ellenkezőleg. Ha egy világban mindennapossá válik az, hogy egy nő nem öltözködhet úgy, ahogy akar, nem élhet egyedül, mert az veszélyes vagy nem fordulhat a hatóságok felé, és mert az ügy kezelői olyan szigorral fordulnak hozzá, mintha ő maga lenne az elkövető, akkor ott sürgősen tenni kell valamit. Mert bármennyire is felemelő a sorozat végén látni a marék bátor nő diadalát, mindannyian tudjuk, hogy a változásokért még hosszú évekig kell küzdeni.

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.