Pontosan húsz évvel a legutóbbi feldolgozás után a Netflix ismét egy többszörösen adaptált témához nyúlt – a Lost in Space az űrbe veszett Robinsonékat kíséri első útjukra.
1998-ban Stephen Howkins, Irwin Allen 1965 és 1968 között futó science fiction sorozatából merített, hogy elmeséljen egy modern kori robinzonádot a családról, aki egy telepes bolygóra indul. Az utazást egy szabotőr, Dr. Smith (az eredetiben Johnathan Harris, a ’98-as verzióban Gary Oldman tolmácsolásában) veszélyezteti, aki azonban a hajón ragad velük. Az egészestés film nem volt éppen túl nagy siker: bár a jegypénztáraknál jól nyitott, komor hangvételét sokan bírálták, a kritikusok pedig egyenesen utálták. Végül a tervezett folytatás nem készült el.
A három évig futó sci-fi sorozat azonban nagy siker volt, nem volt kérdés, hogy előbb-utóbb ismét vászonra – azaz képernyőre kerül. A Netflix Matt Sazama és Burk Sharpless által fejlesztett új szériájában az alkotók visszanyúlnak a gyökerekhez és alapvetően az eredeti sorozat koncepcióját követik, de átvesznek Howkins a modern család problémáiról megfogalmazott gondolataiból is.
A Robinson család nem épp egy idilli képződmény: John Robinson (Toby Stephens) nem sokat van otthon, elhanyagolja feleségét, Maureent (Molly Parker) és gyerekeit, Willt (Maxwell Jenkins), Pennyt (Mina Sundwall) és Maureen első házasságából származó Judyt (Taylor Russell). Amikor sok család között egyként elindulnak a haldokló Földről a Resolute fedélzetén, a feszültség közöttük szinte tapintható. Amikor egy földönkívüli technológia megtámadja a járművet, többek között ők is elhagyják a fedélzetet, és egy ismeretlen bolygón landolnak, ahol számtalan kihívással kell szembenézniük – és ahol a túlélés záloga az lehet, ha ismét megtanulnak családként funkcionálni.
Az alaphelyzet az elmúlt ötven évben sem lett rosszabb, a technológia fejlődése pedig szinte kiált egy izgalmas és látványos új adaptációért.
Ez utóbbira nem is lehet panasz: változatos vidékeket, futurisztikus technológiai vívmányokat, realisztikus űrfelvételeket és szép kompozíciókat sorakoztatnak fel az alkotók. A gond csak azzal van, ha a szemcukorkán kívül más újdonságot nem tartalmaz az adaptáció: miután kijavították a logikai hibákat, erősebbre kell fonni a családi kapcsolatokat és a hidegháborús paranoiát le kell cserélni komolyabb fenyegetésekre.
Sajnos ez utóbbi kettőt nem igazán sikerült megvalósítani. Toby Stephens a családfő szerepében nem mérhető a kezdetben szinte jeges William Hurthoz, aki pont azzal tudja megmenteni szeretteit, hogy végre közel engedi őket magához. Talán elhamarkodott öt rész után megítélni a játékát, de egyelőre a rossz apáról szóló közhelyekből építkezik alakítása. A csapat legerősebb tagja az ifjú Maxwell Jenkins, aki elődeinél sokkal rétegzettebben rajzolja meg karakterét.
Sajnos a történet főgonoszát megtestesítő szociopata bűnöző, a nevében az eredeti sorozat Maureenját alakító June Lockhartra és a Dr. Smith alakító Johnathan Harrisre utaló June Harris (Parker Posey) sem lett éppen telitalálat. A magát Dr. Zachary Smithnek (újabb utalás) kiadó nő manipulációs játékba kezd a családdal, ezzel az intrikát a film egyik főszereplőjévé téve. Posey alakítása némileg negédes, nehéz elhinnem, hogy egy ilyen figurát gondolkodás nélkül befogad bárki.
Nagy félelmem, hogy a széria nem tudja majd kezelni ezt a karaktert, és a valódi drámát hisztériás hatalmi harcra cseréli majd.
Szerencsére akadnak azonban más, reményre okot adó konfliktusok is: a támadó robot felbukkanása, az ismeretlen bolygó felfedezése és a Resolute-ot elhagyók közötti hatalmi viszonyok kialakítása ad elég témát, hogy az eredeti sorozatnál összetettebb széria jöhessen létre. Persze nagy kérdés, kit céloz az új sorozat: a konfliktusok egyszerűsége, a habkönnyű fenyegetettség és a könnyed szórakozást ígérő látványvilág erősen ifjúságira hangolja a látottakat – talán felesleges is komplex problémafelvetést keresni a látottakba, elég, ha csak előbányásszuk a bennünk élő tinédzsert, és élvezzük a kalandozást? Én azért bízom benne, hogy a további részek mégiscsak kifejtik a fenti felvetéseket, és odáig fejlesztik a nem túl erős kezdéssel kilövő Lost in Space-t, hogy az is megélhessen legalább három évadot – a felnőttek körében is.
