Sorozat

Office Space – Űrhadosztály

Trump elnök második ciklusára készül, az általa alapított Űrhadosztály (Space Force) kezdeményezést pedig munkahelyi komédiában adaptálják Steve Carellék. Hogy kell parodizálni egy paródiát? Az alkotók se találják a választ. Évadkritika.

Bár A hivatal (The Office) eredetileg Ricky Gervais nevéhez fűződik, a tengerentúlon Steve Carell és Greg Daniels futtatta még nagyobb sikerre az amerikai adaptációval. Utóbbi alkotó később még a Városfejlesztési osztály című többévados munkahelyi szitkomot is elkészítette: Carell és Daniels számára tehát nem tűnt idegennek egy hasonló történet egy talán még elborultabb közegben. A papírlogisztikai vállalat és a kisvárosi önkormányzat után nagyobbat haraptak: a Donald Trump elnöksége alatt, 2019 decemberében létrehozott Space Force egységet használták fel szatírájuk alapjának.

Az űrhaderő az Amerikai Egyesült Államok fegyveres erőinek újabb, hatodik divíziója a hadsereg, a tengerészgyalogság, a haditengerészet, a légierő és a partiőrség mellett.

Nem titkolt célja pedig, hogy egy újabb terepen biztosítson amerikai jelenlétet, vagy akár egy esetleges újabb űrversenyben előnyt. A helyzet kellően abszurd ahhoz, hogy szatirikus feldolgozás készüljön belőle, ám a készítők nem várták meg a valódi Space Force megalakulását, már a bejelentésük után nekiláttak a munkálatoknak. Így a láttatott közeg 100%-ig Daniels és Carell fejéből pattant ki.

A sorozat lényegében arra a kibékíthetetlen ellentétre épít, ami a tudomány és a hadászat közt húzódik. Donald Trump „Abszurdisztánjában” ugyanis az elméleti és mérnöki munkát végző alkalmazottaknak együtt kell dolgoznia az erős érdekérvényesítő képességgel rendelkező és hazafias, de a fizikához és csillagászathoz fikarcnyit sem konyító tisztekkel. Előbbi csoportot a kissé piperkőc, de racionális Dr. Adrian Mallory (John Malkovich) képviseli, mellette az operáció vezetője, a frissen kinevezett, botcsinálta 4 csillagos tábornok, Mark Naird (Steve Carell) áll. A fenti utasításra történő kényszerhelyzet kapcsán azonban mindkettőjüknek le kell nyelni a békát, és haladni, ám azon kapják magukat, hogy olykor meglepődnek a másik asszertivitásán és rátermettségén.

Carell és Malkovich páratlan párosa egy meglepően üde színfolt,

mely egyben tartja a sorozatot, mely néha úgy érződik, mintha egy első draft lenne, ami további poénokra vár. Az Űrhadosztály ugyanis hiába vígjátéksorozat, nem fogjuk pad alá röhögni magunkat. Minden epizódban vázolnak egy problémás helyzetet, ami megoldásért kiált, ám a viccek nagyon kis százaléka működik, sok nevettető jelenetnél olyan csendet tapasztalhatunk, mintha a sztratoszférán kívül járnánk. Ez főleg a rendezés, és a gyenge forgatókönyv hibája, mert a színészek – Carell rendkívül érdektelen, flegma tinilányán (Diana Silvers) kívül – megteszik, ami tőlük telik.

A gyenge forgatókönyv főleg a fapados megoldásoktól szenved. Amerikai politikai szatíra akar lenni, ehhez azonban képtelen egy lépést hátrébb lépni, és úgy vizsgálni a helyzetet. Az Űrhadosztály olyan mértékben elfogult, hogy szinte ki sem látszik a Demokrata Párt ánuszából, és ennek a humor szenvedi legnagyobb kárát. Hiszen itt vagyunk 2020-ban, lassan négy éve érte a világot a sokk, hogy egy valóságshowhős, multimilliárdos, ripacs vállalkozó elfoglalhatta a Fehér Házat. Igen, abszurd, és igen, a mai napig csinál és mond ostobaságokat, de talán ezen ennyi év után illene túllépni, és megfelelő alternatívákat építeni vele szemben – ami ugye nem sikerül, helyette marad a nyafogás és az ujjal mutogatás.

Donald Trump már önmaga egy paródia, egy valószerűtlen eset, ami mégis megtörtént az amerikaiakkal, és a gyűlölői még a mai napig azt gondolják, hogy egy ennyire önironikus karakterrel, akiről lepattan bármilyen támadás, viccel lehet felvenni a harcot. Hogy majd jól kiröhögik és nevetségessé teszik – emberek, ez a fickó lubickol a nevetségességben!

Az Űrhadosztály túl sok poént szentel annak bemutatására, hogy a sorozatban árnyékként jelen lévő elnöki vezetés mennyire infantilizált, ostoba, reakciós és korrupt, viszont aki számára ez újszerű állítás, az átaludta az elmúlt ciklust.

De nem csak a vezetés, az alá tartozó valamennyi haderő teljesen inkompetens, az űrhaderő nem különben, ahol Steve Carell játssza valamiért a sokat látott veterán tábornokot (ahelyett, hogy valami faarcú izomagy került volna a helyére). Csak a tudósok azok, akik érintetlenek ebben a kérdéskörben, ők mind értelmes és józan figurák, míg Carell annyira rajzfilmszerűen hülye, hogy simán kiküldene egy kutyát, hogy felhegesszen a műholdra egy napkollektort. Megmosolyogtató szituációk ezek néhol, de a szatírákban erejét adó realitás teljesen elvész.

Ami menti a helyzetet, hogy a létrehozott Űrhadosztály tagjai is mind a kényszer miatt kerültek oda, és valójában nem elkötelezett hívei az egész projektnek. Emiatt hiába fékevesztett a rangidősök ambíciója, és óvatos a tudósok hozzáállása, a két frakció együttes ereje mégis létrehoz valamit, ami bár tökkelütött, de a történeten belül funkciója van: bakancsot kell juttatni a Holdra, hogy a kínaiak előtt jöhessen létre bázis az égitesten. Bajtársias és baromarcú jelenetek váltogatják egymást, de pislákol a sorozat lelke a mélyen.

Jobban működött volna az Űrhadosztály egészestés filmként, mint 10 részes évadként,

különösen, hogy a végére nem lezárul a szezon, hanem csak félbemarad a történet. A készítők a humorpatronokat hatékonyabban tudták volna elpattogtatni másfél órában, a 300 perc így tele van üresjáratokkal, de mivel a színészek közt van egy meglepő kémia, karaktereik pedig haladnak egy közös megértés felé, így az évad végére már inkább érződik történetnek, mintsem egy céltalan és fantáziátlan középsőujj-felmutatásnak.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel 2017-ben csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez, 2018 és 2022 között szerkesztőként segítette a lap mindennapi működését. Bár celluloid-mindenevő, kedvencei a morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok, az igényes blockbusterek, emellett szenvedélyes katasztrófaturista is, így nincs olyan egy-kétpontos film, amely ne keltené fel az érdeklődését.