Fókuszban Sorozat

Táncos forradalom – Utopia Falls

Az Utopia Falls sajátos keveréke a young adult disztópiának, a tini szappanoperának és a zenei tehetségkutatóknak. Kár, hogy a sajátos mix csupán az év legunalmasabb, legfelszínesebb és legfantáziátlanabb sorozatára volt elegendő.

Alapvetően vevő vagyok a bizarr filmes ötletekre. Mindig reménnyel tölt el, hogy ha azt látom, hogy egy alkotó nem pusztán ki tud lépni a megszokott, ismert műfaji keretek és megoldások köréből. És  még talál egy stúdiót, aki hajlandó támogatni a kísérletezését. Mostanában pedig, amikor a sorozatok úgynevezett aranykorában azt tapasztaljuk, hogy – csak úgy, mint a mozifilmek esetében – a TV csatornák és streaming szolgáltatók kínálata is egyre inkább feldolgozásokból, folytatásokból és ismert brandek újraindításából áll, kifejezetten üdítő tudd lenni egy-egy új ötlet vagy friss koncepció.

A Joseph Mallozi és R.T. Thorne rendező által jegyzett Utopia Falls pedig első ránézésre éppen egy ismert koncepció, sajátosan bizarr és újszerű megközelítését ígéri.

A Hulu zászlója alatt készülő sorozatot az olyan hangzatos szlogennel akarják eladni, mint hogy ez a „tévézés történetének első sci-fi hiphop sorozata”. A félreértések elkerülése végett: nem musicalről van szó, a zenei/táncos betétek nem a történetmesélés eszközei, hanem a cselekmény szerves részei. Sajnos azonban öt rész után (a 10 részes évadból) teljesen egyértelművé vált, hogy az Utopia Falls nem több, mint a kiégés jelét már évek óta mutató young adult disztópia műfajának egyik legfantáziátlanabb és leginkább súlytalan képviselője.

A történet 300 évvel a nagy világégés után veszi kezdetét. Az emberiség maroknyi túlélője az energiapajzzsal védett Új Babyl városában igyekszik újrateremteni a civilizációt. De nem csak akármilyen civilizáció, hanem egy, a korábbi társadalmaknál igazságosabb világ felépítésén ügyködnek. Egy világén, ahol nincsen semmilyen megkülönböztetés és ahol minden ember – bőrszíntől, nemtől, szexuális irányultságtól – függetlenül békében élhet egymás mellett. A múlt évtized elejének országos TV csatornáin futó fantasy sorozatok látványát idéző, a lehető legtipikusabb utópia falanszterváros első pillantásra tényleg egy ideális világnak tűnik.

A kasztokra osztott társadalomban mindenki serényen dolgozik a szebb jövőért.

A kutatók kutatnak, a földművesek megtermelik a betevőt, az ipari negyedben gyártják, amiket egy ipari negyedben gyártani illik, a „reform” kerület lakói pedig mindent megtesznek azért, hogy múltbéli, rendszerellenes bűneikért kárpótolják a várost. A város legnagyobb eseménye az évente megrendezett zenés-táncos vetélkedő. Az Exampler, amelyben a körzetek legjobbjai versengenek egymással, hogy a győztes elnyerjen egyfajta „kulturális nagyköveti” státuszt. A show nem csak Új Babyl lakóinak szórakozását szolgálja, hanem a város így tiszteleg az alapító Gaia öröksége előtt. Szóval lényegében egy propaganda show. Azonban a kutató körzet indulója, az egyik városvezető lánya, Aliyah 5 és a reform negyedből származó Bohdi 2 rábukkannak egy elhagyatott bunkerre, az Archívumra, ahol szembesülnek a régi világ megannyi, előlük eltitkolt művészeti teljesítményével.

A Snoop Dogg hangján kommunikáló mesterséges intelligencia pedig hamar bevezeti őket a hiphop elfeledett és betiltott világába,

amelynek hatására hőseink elkezdik megkérdőjelezni az őket körülvevő utópia őszinteséget. Vajon miért dugták el előlük a múlt művészeti alkotásait? Vajon miben hazudnak még nekik a város jóságos vezetői? És, vajon mi lesz az eredménye annak, ha a lázadó fiatalok a vezetők akaratával szembe szegülve, elkezdik beépíteni a hiphop rendszerellenes elemeit az előadásukba?

Ez utóbbira megmondom a választ: egy inkonzisztens, unalmas és minden szegmensében végtelenül elcsépelt tini szappanopera. Az Utopia Falls leghihetetlenebb tulajdonsága nem a posztapokaliptikus táncdalversenyként is összefoglalható alapfelütés, hanem, hogy az egyedinek tűnő, műfaj-keverék koncepciója ellenére sincsen benne semmi újszerű. Mind a young adult disztópia, mind pedig a szappanopera műfajából is kizárólag a leginkább elcsépelt, legkiszámíthatóbb ötleteket és konfliktusokat veszi elő. Pedig dacára annak, hogy a körítés leginkább a hiphopra és az afroamerikai kultúra elemeire támaszkodik, a sorozat Kelet-Európából – ahol az állam sok helyütt a kultúra bekebelezésére törekszik – nézve is izgalmas lehetne, ha jól lenne megírva.

A sorozat társadalomkritikus éle azonban nem is azért csorbul ki meglehetősen hamar, mert világával képtelen túllépni azokon a sablonszerű ötleteken,

amelyek alapjait Ray Bradbury már bő hatvan éve lefektette (és amelyekről sokkal hatásosabban mesélt). Hanem azért, mert a sorozat által felépített világ és mitológia hemzseg az önellentmondásokban. Egyáltalán nem tiszta például, hogy New Babyl alapítói mi alapján tiltottak be zenei-, és más művészeti alkotásokat. Hiszen az Exampler versenyzői táncolhatnak R’n’B-re, de flamencóra már nem. Olyan a sorozat világa, mint ha a Fahrenheit 451 főszereplője könyvégetés előtt még az Élet és Irodalmat olvasná.

Hasonló ellentmondás az is, amikor a rendfenntartó szervek vezetője kifakad azon, hogy a főszereplők illegális hiphoppal átitatott táncbemutatója önkifejezésre sarkallja a város polgárait, aminek egyik formája, hogy elkezdenek egyedi hajstílusokat hordani. Mindeközben pedig képtelen voltam levenni a szemem a főcsendőr kifejezetten egyedi frizurájáról, amihez hasonlót egyik másik karakteren sem láttam.

Ahogy az sem teljesen érthető, hogy ha eleve tilos a ruházat és a hajviselet egyedivé tétele, akkor miért lehet a teljesen nyilvános piacon, szabadon megvásárolni az ehhez szükséges eszközöket? Mindezt még érthetetlenebbé teszi, amikor az egyik városvezető szájából elhangzik a „mi mindig biztattuk az önkifejezést. Ez Új Babyl egyik alapértéke” mondat.

Nehéz komolyan venni azt amikor a szereplők arról beszélnek, hogy a „reform” negyedben milyen nehéz mindenki élete, ha közben a kissé szürkébb falakon túl semmilyen szemmel látható különbséget nem lehet felfedezni a város többi részéhez képest.

Ezek tükrében pedig hiába is merülnének fel a sorozatban olyan fontosnak érződő kérdések, mint hogy létezhet-e valódi szabadság önmegvalósítás nélkül,

a jólét és a „nagyobb jó” indokolhat-e diktatórikus eszközök használatát, vagy hogy ki volt a legjobb MC. A fentiekhez hasonló számos, egyenként aprónak tűnő ellentmondás ugyanis alapjaiban hitelteleníti a sorozatot.

Persze ami az említett kérdéseket illeti, a sorozat érezhetően nem is akarja igazán mélyen feltárni ezeket a témákat. Megelégszik azok lehető legfelszínesebb módon történő körbejárásával. Ez a felszínesség az Utopia Falls egészére érvényes. Sok szórakoztató eleme akkor sincsen a sorozatnak, ha azt nem a mögöttes tartalomban keressük.

A szereplő gárda ugyan rassz tekintetében kifejezetten sokszínű, ám ettől még nem lesznek érdekesebbek. Szinte mindegyikük valódi személyiséget nélkülöző, egy bites sablonfigura. Ott a „visszahúzódó, stréber lány”, a „laza, öntörvényű csajszi” vagy „a vicces, legjobb haver”. Pedig a színészekkel igazán nagy gondok nincsenek, – leszámítva az Aliyah 5-t alakító Robyn Alomart, aki a jelenetei felében ugyanazt a bamba, rácsodálkozó arcot vágja – csak éppen alig lettek megírva a figuráik.

A kivétel a főszereplő Akiel Julien (Bohdi 2), akinek van egy izgalmasabb, hangsúlyosabb karakteríve. Ahogyan a hiphoppal való találkozásán keresztül egyfelől találkozik a saját kulturális örökségével, másfelől elkezdi más színbe látni az addigi utópiának tűnő várost, egyre inkább észre véve annak igazságtalanságait. (Sajnos, ahogy fentebb is írtam ezek az igazságtalanságok nagyon naivan és ellentmondásosan lettek ábrázolva.) Érdekes módon a többi karakter esetében nem, vagy csak minimálisan kerül elő a saját kulturális örökség megtalálása.

Hiába szólna a sorozat a sokszínűségről, a szereplők alig foglalkoznak a régi világ nem hiphopból eredő kultúrájával (pedig az archívumban mindent megtalálnak).

Az egydimenziós figurák közötti szerelmi évődés pedig sematikusabb és ingerszegényebb, mint bármelyik latin amerikai szappanopera. Ugyan a történet hátterében lassan felsejlik valami izgalommal kecsegtető összeesküvés képe, ám ez olyannyira a háttérbe szorul (részenként egy-egy félperces jelentben kerül elő), hogy szinte észrevehetetlen.

Nem csak a sablonos karaktereken és a cselekményen, a látványon sem látszik, hogy ez egy 20 milliós előfizetői bázissal bíró streaming szolgáltató presztízs sorozata lenne. A díszletek és a jelmezek nem pusztán szegényesek, hanem abszolút fantáziátlanok is.

Persze a sorozat védelmére legyen mondva, hogy a készítők szeme előtt valószínűleg nem a hozzám hasonló, harminchoz közeli korosztály lebegett, mint potenciális célközönség. A tizenéveseknek talán még újszerű és katartikus is lehet a „ne higgy a propagandának, vond kérdőre a hatalmat!” tanulság. Ám nehezen tudom elképzelni, hogy egy minden ízében ennyire szürke és fantáziátlan sorozat hosszútávon bárkit is lekössön. Különösen, hogy félgőzzel mesél azokról a témákról, amelyeket a közelmúltban számos mozifilmes franchise (sikeres és sikertelen egyaránt) sokkal látványosabban tudott prezentálni.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..