Sorozat

Alvadt – Vaják: A vér eredete

Sokáig lehetne vitatkozni, hogy mikor romlott el (ha egyáltalán elromlott) a Netflix és a Sapkowski-örökség által működtetett gépezet. Az első vagy a második Vaják-évaddal, vagy Henry Cavill kiszállásával? Az első opciókat nem tartom igaznak, a harmadik pedig inkább pesszimista jövendölés, semmint értékítélet, de gyanússá tette a streamingóriás koncepcióját. Ha bíróságra kellene citálnom, a Vaják: A vér eredete (The Witcher: Blood Origin) volna döntő bizonyíték.

1200 évvel járunk Geralt és Ciri kalandjai előtt, amikor még sem emberi, sem bestiális talp nem érintette még a tündék uralta Kontinens földjét. Belviszályok persze akadnak a klánok között, jelenleg is épp egy ilyenbe csöppenünk, főszerepben Xin’trea hercegnőjével Merwyn (Mirren Mack), valamint a királyságból és a Kutya-klánból a szeretői viszonyuk miatt száműzött Fjallal (Laurence O’Fuarain). A harcos férfiú és lassan összegyűjtött csapata, köztük a gyengéd érzelmeket lobbantó Éile, a messze földről híres Pacsirta (Sophia Brown) bosszút esküszik mindazok ellen, akik egy vérzivataros éjszakán, a Kontinens összes klánjának elöljáróit lemészárolták.

A mindössze négyrészes minisorozat első percei hamar tisztázzák, hogy egy ezen világon belül elbeszélt legendát hallhatunk, amit a mesélő, Seanchai (Minnie Driver) gyűjtött össze, s most megosztja Geralt kedvenc bárdjával, Kökörcsinnel (Joey Batey), hogy megénekelhesse azt. 

Izgalmas világ tárul elénk az első epizódban.

A fajon belüli rivalizálás miatt acsarkodó, sokszínű hősgárda egy szövegorientált, a királyságot könyörületesen vagy épp kíméletlenül egyesíteni kívánó politikai érdekek ütköztetése pedig intrikába itatott történetet ígért. Ezekre szükség is volt egy olyan évben, amelyet a fantasy-prequelek dominálnak streaming téren, bár az is igaz, nem volt, és nem is lehetett reális célkitűzése, hogy lenyomja a két nagyágyút, A Hatalom Gyűrűit és a Sárkányok házát. A teljesíthető ambíció az lehetett, hogy a Cavill miatt odaszokott nézőket várakozásban tartsa a következő évadig. 

Tavaly szintén ezt volt hivatott szolgálni A Farkas rémálma című animációs film is, amiből megismertük Geralt „atyja”, Vesemir fiatalkorát, vajákká mutálódásának miértjét és hogyanját, egészen addig, míg szárnyai alá nem vette a ríviai szörnyvadászt. Sokkal inkább számított biztonsági játéknak, visszatérő karakterekkel, bestiákkal és területekkel, mint most az új üdvöske, aminek közel a nulláról kellett építkeznie. A szettinghez kölcsönözték Cintra királyságát, aminek az „anyasorozatból” Ciri a hercegnője, valamint a Szférák Együttállását.

A vaják mitológia korai időszakát, s vele a világokat egymásba olvasztó kataklizmát Andrzej Sapkowski és a nyomán készült videójátékok is homályban hagyták,

mint egy ezeréves történetet, ami az emberöltők során feledésbe merült. Ez az ősrobbanáshoz hasonló esemény jelöli az általunk ismert időszámítás kezdetét, de mindössze annyit lehetett eleddig tudni róla, hogy bekövetkeztével a létezés síkjai egybefolytak, a világok élőlényei pedig szétszóródtak és így kerültek szörnyek, a mágia és az ember is a Kontinensre. 

A Netflix vállalása ambiciózus projekt, hiszen a tetemes rajongói bázissal egy teljesen új, felfedezetlen téridőt ismertet meg, amihez ráadásul a regények atyja is szabad kezet adott. Lényegében véve, megtették azt, amit a Disney nem mer a Csillagok háborújával, pedig sokkal kevesebb oka és/vagy lehetősége volt rá. Most talán furcsa, hogy egy teljesen más műfaj sokkal monumentálisabb képviselőjével hozakodok elő, de

a Star Warsszal való összevetés nemcsak a széria bátor alapjaira mutat rá, hanem arra is, hogy milyen mértékben csapnivaló a A vér eredete.

Az érem egyik oldalán a fősorozaton is munkálkodó Declan De Barra és Lauren Schmidt Hissrich egyfelől megtette, amihez Kathleen Kennedy-éknek nem volt elég vér a pucájukban. A másik oldalon „megismételték” a Disney-éra egyik legjobb SW-történetének alapszituációját. Megalkották a saját Zsivány Egyesüket, összeterelték a házi öngyilkos osztagukat. A nagy különbség abban rejlik, hogy mennyi idővel zajlik a két előzménytörténet az új időszámítást jelölő esemény előtt. A Halálcsillag tervrajzait a Lázadók szinte közvetlenül a felrobbantása előtt lopták el, vagyis már a film bejelentésének idejében tudtuk, hogy sikerrel járnak, ám azt is, hogy az életük árán. A vér eredete ehhez hasonlóan, azzal a premisszával indít, hogy megismerjük azokat a harcosokat, akik létrehozzák a Szférák Együttállását. Tehát itt is tudjuk, hogy bekövetkezik a hősök célja, azt viszont nem, hogy túlélik-e. 

Az már a széria elején kiderül, hogy a gonosz varázsló, Balor (Lenny Henry) rejtélyes monolitokkal kísérletezik, amivel kaput nyithat más világokba, hogy onnan megszerezze a Káosz mágikus erejét és átcsábítson szörnyeket, leigázandó a Kontinenst. Ezt a hőseink is tudják, a feladatuk tehát az, hogy elpusztítsák a fő monolitot. Így pedig már a sorozat első harmadában feláll a patthelyzet – hőseink fogják létrehozni az együttállást, méghozzá éppen azáltal, hogy elpusztítják a kaput, miközben a gonosz mágus bukásáért azért kellene szorítanunk, hogy ne törje rabigába a világot. 

Geralt a Vaják első epizódjában azt mondja Stregobornak, hogy „ha a rosszak közül választanom kell az egyiket, vagy a másikat, akkor inkább nem választok”.

A vér eredete saját magának alapozza meg a nézői apátiát és a „minden mindegy” elvet azzal, hogy a jók bukásának vagy a gonoszak sikerének telepít szurkolói zónákat. 

Ez a széria makroszintű önellentmondása, de az alkotók nem voltak restek mikroszinten is adagolni az ordító ostobaságokat, ami a teljes csődhöz vezet. Maradva a Zsivány egyes példájánál, aggódunk a szereplőkért, pedig tudjuk, hova vezet az út, azt viszont nem tudjuk, milyen árkon-bokron át. Csak hogy néhányat említsek; a kristálytiszta menekülő utat csak azután választják hőseink, mikor már megsebesült egyikük. Egyik pillanatban még egy monoliton keresztül lehet teleportálálni, a másikban már a halál torkából tetszőlegesen nyitható transzport. A császárnő egymásra halmozza az olyan dilettáns döntéseket, mint a legnagyobb ellenlábasának (egyben a világ legveszélyesebb emberének) szabadlábon engedését egy párhuzamos dimenzióba, ahonnan egyszer már egy batár nagy sárkányt áthívott vendégségbe, lemészárolni az összes létező klánt.

A forgatókönyvírók tolla pajzsként védi a szereplőket, akik a késleltetések révén még több játékidőt kapnak. Reménykedhetünk percről percre, hogy mindez a fentebb már említett interkulturális különbözőségek és egyéni karakterisztikák bővebb kibontásának ígéretét hivatott beváltani, de mindhiába, csak szép szavak maradnak. A Zsivány egyes legénységének azért tudunk minden végletes információ birtokában is szurkolni a túlélésért, mert mindük (hol jobban, hol kevésbé) kidolgozott jelemmel és motivációkkal rendelkezik, e felett pedig a kulturális ellentétek (humanoid és droid, vallásos és realista) feszülnek. A vér eredetének harcosai lépten-nyomon beszólnak egymásnak, pocskondiázzák a másik gyökereit és olyan attribútomokra hivatkoznak, amiket nem látunk egy percre sem. Egy, a pöcsüket összeméregető, társadalmi identitás, funkció és felelősség nélküli, politikailag korrektre nyalt, amatőr színtársulatnak kell szorítanunk a garantált bukás felé vezető úton.

Mivel már a középszerűséget is alulról súrolja A vér eredete, marad a szépségfaktor, egy akció- és fantáziadús mese mentsvára. 

Előbbi nagyjából pipa; van néhány szekvencia, ami nyomokban tartalmazza a Vajákot jellemző böllérbalett véres báját, bár az esetek túlnyomó részében agyon van vágva a karate, a nagy finálé csatáját pedig említésre sem vagyok hajlandó méltatni a húsz darab statisztájával, akiken még CGI-jal sem próbáltak segíteni, annyira lusták voltak a készítők. Vannak szép plánok. Van egy Bear McCreary a kották mögött. A kamerák előtt meg egy Michelle Yeoh – őt sajnálom a legjobban. 

A vér eredetének mindenek felett a legnagyobb betegsége az alkotói nagyképűség és inkompetencia a fantasy legalapvetőbb tárgykörében, nyersanyag-használatban és a világépítésben. Előbbi látlelete az, amit egészen eddig kifejtettem: a nézői szempontból patthelyzetben fuldokló történet és annak súlytalansága, minősíthetetlenül sematikus hősök és azok megfoghatatlan háttere. Utóbbié az, ami végső soron nemcsak sorozatként teszi A vér eredetét kriminálissá, hanem műfajon belüli negatív etalonná. Egy olyan rajongói bázisra épít, akik már olvasták és/vagy játszották és/vagy látták ezt a roppant izgalmas világot, ami tele van szörnnyel és mágiával. Végpontként kijelölték azt az eseményt, ami előtt minden ilyesfajta színesítő elem nélkül létezett, a saját atyja is szimplán mitikus történelmi tényként írta meg, kvázi érdektelen űrként,

a fantáziavilág megszületése előtti fantáziatlanságként.

Ennek még nem kellene egyet jelentenie a kasztrálással, hiszen az alapok megvannak, törzsek, osztályok, politikai célok. Ha már a szegény ember Daenerys-eként tetszeleg a császárnő, lehetett volna ez a Trónok harca első évadának minimalista öröksége. Egy világ, ami mögött létezik egy, a Másoké, a mágiáé, a szörnyeké, de még nem fedezték fel őket. Mivel a Vaják irodalmi origója, hogy korábban ezek nem voltak ismertek, egyrészt felrúgja az alapmű szabályait, másrészt pedig, túlhangsúlyozza jelenlétüket (értsd. minden konfliktuspont valamilyen módon mindig a varázslat). Így az interperszonális és -kulturális kapcsolatok pusztán porhüvelyek maradnak egy csapongó, dinamikátlan pocsolyában. A Vaják: A vér eredete így nem hogy nem lesz a Trónok harca első évadának leszármazottja, inkább az utolsónak a fan-filmje. Damoklész kardja helyett csupán egy himbálózó fekáliaputtony a kobakunk felett, ami alól egy apró lépéssel kitérhetünk.

A Vaják: A vér eredete a Netflix kínálatában érhető el.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com