Sorozat

Vak vezet világtalant – See (2. évad)

Jason Momoa még nem felejtett el dörmögni, Dave Bautista tarkója pedig sokat mosolygott. Tényleg ennyi volna a See, öncélú tesztoszteron-túladagolás? Vagy valami mély az emberi fertőről és az istenné válás vágyáról? A válasz a kettő között van. 

Továbbra sem tudjuk, hogy mikor, de a jövőben járunk több száz évvel az emberiséget maga alá gyűrő és a túlélőket megvakító problémakör után. Baba Voss (Momoa) vér pettyezte útra indul kiszabadítandó látó lányát (Nesta Cooper) a kissé mogorva testvére, Edo (Dave Bautista) fogságából. A világtalan világ mindeközben alapjaiban formálódik újra; Kane királynő (Sylvia Hoeks) a rendszerformatálás nyomán elveszejtett hatalmát és diktatúráját az eddig eretnekségnek tartott látás ajándékával és megannyi ármányal igyekszik újrabetonozni.

Első körben kollégám védelmére kell kelnem, aki anno, még a pilot kapcsán lényegre törő, frappáns címadásával (na meg persze a további kíméletlenségével) rövidre zárta a See-ről folytatott diskurzust.

„Harcolnak. Maszturbálnak. Ámen.” – e három szó valóban tökéletes zanzája az Apple TV+ sorozatának. Még most, egy évaddal később is. 

Ámen. Az imavég, mely kívánást jelöl Istenhez. A vallás a See esetében legalább olyan karizmatikusan jelenik meg, mint egy másik disztópiában, A szolgálólány meséjében. Egy önmagát teokráciának hazudó világban járunk, melynek alapja az istenfélés. Az ő haragja sújtott le az emberiségre egykoron és vette el a látás képességét a Földet romba döntő néptől. Aki lát eretneknek minősül, mint például főhősünk két fogadott gyermeke, Haniwa és Kofun (Archie Madekwe). A hatalmát a húgától, Maghrától (Hera Hilmar) féltő királynő azonban egy ravasz csellel paradigmaváltásra készül, ami helyzeti előnybe hozza. A látás innentől kezdve isteni ajándék. 

E tekintetben a See fejlődött. A második évadának első epizódjában az eddig üres, de hangosan pufogtatott „ámen” már sokkal közelebb jár Gileád ikonikus, oly sokféleképpen skandálható „Áldassék a gyümölcs, az Úr érlelje meg” című frázisához. A vallás már nem esztétikum, hanem funkcionális eszköz, méghozzá a politikáé.

Maszturbálás. A szexuális cselekvés egyszereplős alapegysége, az én vágyainak rizikómentes kielégítése. Ha a See-t a tabudöntögetés aspektusából vizsgáljuk, kijelenthető, hogy marketingfogás volt a készítők részéről az első epizódokba teljesen indokolatlan pontokon beillesztett „nemi aktus”. Egy kísérlet, hogy úgy nézzen ki és hangozzék, mint a Trónok harca

A készítők és ezzel a szereplők is megnyugodtak, a szex teljesen háttérbe szorult, ez a visszafejlődés pedig kifejezetten előre lépés volt a sorozat megítélésében és a cselekmény szövetében.

Nemes egyszerűséggel több idő és figyelem marad a valóban fontos eseményeknek. Olyannyira, hogy a második évad nyitányában egy ponton a tettre kész mellékszereplő tesz ugyan egy kósza kísérletet a királynő irányába, azonban ő figyelmen kívül hagyja azt, így pusztán a pajzánabb nézők láthatják bele a gesztust. 

Harc. Fizikális vagy szellemi megmérettetés a túlélés érdekében. Nyers, olykor brutális, sőt néha már bizarr, de mindenképpen látványos, ahogyan az dukál egy survivor típusú thrillerhez. Momoa akciószekvenciáira eddig sem lehetett panaszunk, de egyszerre kecses balerinaként és őrült hentesként véghezvitt performanszai most még inkább a bűnös élvezet kategóriájába esnek. Teljes mértékben felesleges kivégzés közben válltól könyökig kivágni a haldokló húsát. Ő Payan földjének sötét tónusú Ríviai Geraltja.

De nem csak Baba aprítja az ellent. Az egész széria egy nagy vagdalkozás, amiben hasonlóan a The Walking Deadhez, nem a környezet jelenti a fő veszélyforrást, hanem a törzsek közötti erkölcsi, morális vagy politikai ellentétek. Nincsen senki biztonságban, noha számottevő szereplő csupán egy veszett el ezalatt az egy évad alatt. 

Íme három olyan aspektus, amely alapjaiban határozza meg a See-t, és amelyek közül mind fejlődést mutat, mégis keserű a szájízem. E három tényező kölcsönös jegye a probléma a See-vel. Hiszen az ember azért imádkozik, hogy saját fohásza teljesedjen be. Azért maszturbál, hogy saját igényeit elégítse ki. És azért harcol, hogy saját életét mentse. 

A See, noha sokkal kevésbé mint a nyitány során, de továbbra is öncélú. 

Bár az erotika, mint tabufeszegető témakör kiesett a képletből és a valláskritika már megfelelő hangsúlyt kap, ezzel önmagában még nem válik instant klasszikussá, mint a fent említett társai. Marad a harc, ami bár élvezetes, mélyen megalomán, a sokkhatás elérése érdekében van jelen, túlontúl sokat. Ami a See erénye lehetne az a világ- és mítoszépítés, amivel viszont erősen adós marad.

Az első évad csúcspontjaként a királyság fővárosa, Kenzua a hullámsírba vész. Mindössze néhány epizód telt el azóta, a politika pedig megköveteli, hogy új székhelyt válasszon magának a királynő. Egy jobb fantasy esetében ez a folyamat akár egy komplett évadot is felölelhetne, mint a nagytesóként mintát adó Trónok harcában Deres pusztulása kapcsán. A See esetében ez a taktikával, fondorlatokkal és csavarokkal dúsított folyamat mindössze 40 perc. Egy alig bemutatott kapitólium szánalmas bukását követően háromnegyed epizód alatt mutatnak be egy teljesen új kultúrát és várost. Ez a széria legidegesítőbb negatívuma. 

A See nagynak akar tűnni, de még csak serdülő, aki odahányja az új gondolatát, anélkül, hogy elmagyarázná annak bölcsőjét. 

Ezen problémakör pedig jócskán érinti a mítoszteremtést is. Sokszor rovom fel hibának, vagy inkább befogadóként fölöslegnek a hosszas és túlmagyarázott expozíciót, de a See könnyűszerrel megérdemelt volna legalább egy olyan első évadot, ami a már sokszor taglalt, globális látásvesztés és pusztulás folyamatát írja le. In medias res kezd egy olyan sorozat, aminek koncepciójában éppen az új szabályrendszer kiépülése és az ahhoz való alkalmazkodás a legizgalmasabb történet. 

Az, hogy nincs ilyen évad, még talán elviselhető, sőt még az is, hogy nincsenek benne flashback-ek. Az viszont megbocsáthatatlan, hogy továbbra is az a legerősebb töltetű epizód az első évadból, amelyben szembesülünk azzal, hogy az örök vakságra ítélt emberiség mit vesztett azzal, hogy nem ismeri a „könyv” szó jelentését. E tekintetben pedig még a sok szempontból is kifogásolható Éli könyve is erősebb alkotás. 

Mindezek fényében, a See elemei önmagában értékkel bíró szegmensek, amelyek egy jó ötlet színezékei. A nagy probléma az, hogy az ötleten túl a koncepció kimerül a nagyok diktálta trend meglovaglásában. Kihagyott ziccerek fájó egyvelege, egy úttalan út, amelyből számos izgalmas és veszélyekkel teli elágazás vezet le, egy tisztásra, amit még nem látni tisztán. 

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com