Sorozat

Kriminális homofóbia – Valakinek meg kell halnia

Az ’50-es évek konzervatív Spanyolországába ültetett Valakinek meg kell halnia intrikákkal és titkokkal teli krimit ígér, de a spanyol-mexikói minisorozat valójában a Franco-rezsim homofóbiáját állítja a középpontba. Kérdés csak az, sikeresen párosítja-e a műfajt a témával?

Noha a modern krimik – élükön a skandinávokkal – előszeretettel nyitnak a társadalmi kérdések felé, a műfaj alapköveit elengedhetetlen megtartaniuk ahhoz, hogy élvezetesek és figyelemre érdemesek maradjanak. A sikerhez tehát izgalmas és átgondolt karakterek kellenek csavaros fordulatokkal; ha pedig bekapcsolódik a szociális reflexió, annak fontos a relevanciája. A szintén spanyol Élite egy magániskola miliőjében beszél a felnövő generációt üdvözlő társadalmi nehézségekről, a You a közösségi média árnyoldalával ijesztget, míg Az erdő a hagyományos média arrogáns nyomulásával erősíti történetét. A Netflix legújabb spanyol-ajkú sorozata azonban az előbbi példákkal ellentétben minden alapkővel adós marad: jelentős témával dolgozik, de a múlt felidézése mellett elfelejt reflektálni a jelenre, ráadásul a krimi elemeket sem dolgozza ki szépen.

A Valakinek meg kell halnia így egy idejétmúlt, szürke és steril családi dráma marad, amely túl sokat markol és keveset fog, ráadásul még azt is érzi a néző, hogy a mindössze háromrészes alkotás időkerete miatt összezsúfolták a szálakat.

Francisco Franco közel 40 éves diktatúrája alatt kegyetlen törvények és szokások keserítették meg Spanyolország meleg közösségének életét. A homoszexualitást börtönnel vagy különböző javítóintézetekkel büntették, a fennálló rendszer pedig lehetővé tette, hogy a politikai elítéltekre is ráhúzzák a meleg jelzőt. Ebbe a közegbe vezeti be a nézőt Manolo Caro alkotása két gazdag és tekintélyes család történetének összefonásával.

Gabino (Alejandro Speitzer) egy évtized elteltével hazatér családjához Spanyolországba, akiket egy tragédiát követően még gyermekként hagyott el. A fiatal férfi azonban nem egyedül érkezik Mexikóból: legjobb barátja, Lázaro (Isaac Hernández) is vele tart. A szigorú és befolyásos apja leginkább politikai és gazdasági megfontolásból már párt is választott a fiúnak, csakhogy ő közben beleszeret Lázaróba. Ezzel pedig nincs egyedül, ugyanis a Gabinónak szánt lány, Cayetana (Ester Expósito) szintén a mexikói balett-táncosért rajong. A szerelmi háromszöget tovább bonyolítja, hogy Lázaro viszont Gabino gyönyörű anyukáját szemeli ki magának. Ha pedig mindez nem lenne elég egy túlbonyolított történethez, Gabino mellett a másik család fia, Alonso (Carlos Cuevas) is meleg.

A két család gyermekeit próbálják összeboronálni a szülők.

A sorozat első fele valamennyire egyenletesen is lavíroz a számos személyes kapcsolat között, miközben a múltbéli tragédiáról is egyre többet tudunk meg, a második felvonás azonban teljesen ránehezedik a Franco-rezsim homoszexuálisokat sújtó árnyoldalára. A rendező a politikai és ideológiai nézeteket próbálja ütköztetni a családi szeretettel, de nem mélyül el benne annyira, hogy akár a múltról, akár a jelenről mondjon is valamit.

Az alkotás nem képes (vagy nem akar) párhuzamot vonni a 21. század liberális Spanyolországával,

holott a spanyol nemzet ma egy meleg rendezőt tart elsőszámú filmművészének. Pedro Almodóvar (Fájdalom és dicsőség, A szenvedélyek labirintusa, Matador) lázadó művészetéhez ráadásul éppen a Franco-rezsim homofóbiája biztosította a termékeny táptalajt. Az igazat megvallva a Valakinek meg kell halnia még viszonyítási pontként sem tudja használni az ’50-es évekbeli meleg vonalat ahhoz, hogy a kor előrehaladtával bekövetkező változásokat dicsőítse.

A felszínes forgatókönyvön pedig nem segítenek a kidolgozatlan karakterek sem. Talán ha egy kevésbé komplex kapcsolatrendszerben találkoznánk velük, vagy egy hosszabb és átgondoltabb alkotásban bontakoznának ki előttünk, hatásosabb lenne az összkép.

Így viszont csupán a történet paneljeinek alárendelt alakjai maradnak: karakterek, akiket már százszor láttunk, jobban megírva és jobban eljátszva.

Gyakorlatilag az egyetlen valóban jól működő eleme a Valakinek meg kell halni című sorozatnak, az a Netflix más hasonló alkotásainál (pl. a ’20-as éveket megidéző Gun City vagy a ’80-as, ’90-es éveket hozó Narcos) is jól működő, igényes és korhű látványvilág: az ’50-es évek hiteles visszaidézésének lenyomatát viseli magán minden ruhadarab, díszlet és helyszín. Nehéz faszekrények, bársonybútorok, festmények és előkelő kabátok, a korabeli arisztokrácia egyik jelképének számító vadászkellékek mindenhol. Külön érdekes látni, hogy a korabeli spanyol jómód távol állt a szolgálóarzenáltól, az ezüstkészletek és aranydíszek sokaságától. A rezsim hű alattvalói sem éltek kifogástalan pompában. A képes korrajzhoz ellenben társul egy sárgás-szürke, enyhén sötétebb és ködösebb szűrő, amely bár reálissá, enyhén élettelenné is teszi a sorozat vizualitását.

A mű lezárása pedig már-már paródiába illő vérengzésbe torkollik, noha rendesen egyik karakter halála sincsen megalapozva. Kicsit úgy hat, mintha a cím nyomására valakinek illene meghalnia, és ha már egy karakter kidől, miért ne tehetné ezt meg több másik is. A szereplők elvesztése ugyan váratlanul hat, éppen a végső jelenet felépítetlensége miatt, mégis súlytalan marad az öldöklés. Egyrészt mert ha tippelni kellene, kik élik túl a sorozatot, egyértelműen eltalálnánk a választ, másrészt mert az utolsó test földre érését követően nagyjából egy kerek perce sincs se az életben maradt szereplőknek, se nekünk, hogy felfogjuk a látottakat és elgondolkozzunk a lepergő két és fél óra történésein. A kép elsötétül, a stáblista felvillan, én pedig azzal a mozdulattal nyomom is a kis X-et a sarokban, hogy bezárjam a Valakinek meg kell halnia Netflix ablakát.

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.