Sorozat

Hosszú és véres az út a biztos menedékig – Vongozero: Menekülés a tóhoz

A mostani sorozatdömping által egyre többször látunk ismétlődő sztorikat, formulákat, csavarokat, amik egy műfaj alaprészévé válnak. Aztán jön egy sorozat, ami nem az angol-amerikai tengelyben készült és máris emlékezetesebb. Erre remek példa a Netflixen frissen debütáló orosz Vongozero: Menekülés a tóhoz, ami nemcsak pusztán a helyszínnel, hanem erőteljes hangulatával és jól megírt szereplőivel is képes a nagy tömegből kiemelkedni. 

Ha van pozitív hatása a felfokozott sorozatgyártásnak és a „mindenki-számára-egy-kattintással-elérhető” internetes modellnek, hogy a világ túlsó felén készült sorozatok sokkal nagyobb figyelmet kapnak, mint akár csak 5-10 éve. És itt most nem a hollywoodi viszonylatban kell gondolkodni. Olyan országok használják ki és gyártanak egyre igényesebb és profibb sorozatokat, akik korábban vagy a térképen se voltak, vagy a középszert se tudták megütni. Persze ezeknek a szériáknak a nézettsége még most is nagyrészt az algoritmusnak van kitéve, és az is valószínű, hogy a hazai közönségen kívül az nézheti őket, akik direkt rákeresnek.

De legalább nagyobb az esély, hogy olyan kellemes meglepetésekbe fut bele az ember, mint a Vongozero: Menekülés a tóhoz.

A Yana Vagner regénye alapján készült nyolcrészes minisorozat napjaink Oroszországába helyezi a cselekményt, ami kísérteties hasonlóságot mutat a mostani világhelyzettel. Sergei (Krill Karo) a mindennapi átlagember, akinek legnagyobb gondja megtalálni az egyensúlyt munkája, új családja és engesztelhetetlen exfelesége, Irina (Maryana Spivak) között. Egyik nap viszont egy újfajta vírus üti fel a fejét Moszkvában, a legrosszabb fajta. Rémisztő gyorsasággal terjed, alig pár nap alatt legyengíti, megvakítja és megöli a betegeket. Eredete ismeretlen, vakcina nincs. A kormány irányítása alól hamar kicsúsznak a dolgok, az egész városban elszabadul a pokol. Fosztogatók, lincselésre kész tömegek, karhatalmi erőszak és félkatonai osztagok, akik minden erőforrásra vadásznak, senki és semmi nincs többé biztonságban.

Sergei és szerettei, (közöttük új felesége Anna és annak autista fia, Misa) épphogy csak el tudnak menekülni. Apja, Boris (Yuriy Kuznetsov) tanácsára észak felé indulnak útnak, a vongozerói tóhoz. Ott van egy hajóból átalakított ház, egy menedék, ahova talán nem ér el az apokalipszis keze. Sergeiék mellé társuk még kelletlen szomszédjuk, az újgazdag Leonid (Aleksandr Robak) feleségével és lányával. A szedett-vedett karaván lassú és borzalmas utazáson megy keresztül, ahol az emberi kegyetlenség és halál minden formájával kénytelenek szembenézni egy apró reménysugárért, egy biztos helyért. Ami talán nem is létezik.

A sorozat nemcsak történetben, de hangulatában és stílusában is sokkal közelebb áll a posztapokaliptikus zsáner legnyersebb és legsötétebb képviselőihez.

A Walking Dead helyett leginkább Cormac McCarthy Az útja és annak filmváltozata fog felidéződni bennünk, ahogy hőseink a kietlen orosz tajgán vágnak keresztül, időről időre találkozva a pusztítás nyomaival, más emberekkel, akik saját józan eszüket próbálják megőrizni. A sorozat szinte in medias res stílusban kezd, és szép fokozatosan bontja ki a szereplők jellemét, motivációit, múltjukat flashbackek vagy párbeszédek által. Sőt leginkább a szituációk – amikkel szembekerülnek és ahogy reagálnak rájuk – mutatják meg, kinek mennyire képlékeny a moralitása, és ki képes mindent megtenni a túlélés érdekében.

Okos húzás volt az epizódokat rendező Pavel Kostomarov részéről, hogy sosem kapunk a járványról és annak következményeiről egy teljes átfogó képet.

Hanem csak töredékeket, mozaikokat, azokat a limitált perspektívákat, amiket a szereplők szemszögén keresztül láthatunk. Ahogy látunk két mentőst, akik a vidéket járják gyógyszer után, és látják a helyi kórház előtt felhalmozódott holttesteket. Ahogy látunk egy katonatisztet, aki fertőzött családja megölése után készülődik az öngyilkossághoz. Ahogy Sergeiék tömegmészárlások maradványába futnak bele. Az teszi a Vongozero horrorisztikus mivoltát annyira átélhetővé, hogy semmi elrugaszkodott nincs benne. Nincsenek zombik, nagy összeesküvések, klasszikus akciófilmes dramaturgia. Hanem egy amúgy is kiélezett feszültségekkel, osztálykülönbségekkel és elfojtott erőszakkal teli társadalom teljes szétbomlása. A pánikszerű félelem, az elállatiasodás és a túlélő ösztönök előretörése, ami felülír minden ember által írt törvényt.

A sorozat még képileg is megtámogatja ezt a „kifordult világ” hangulatot, szürrealisztikus lámpafényekkel, halszemoptikás felvételekkel. Abszolút látszik, hogy volt pénz az igényes megvalósításra, noha a posztszovjet épületbelsők, a hófödte tajgabéli falvak és végtelen fenyvesek csak tovább fokozzák azt az autentikusságot, ami után sok másik sorozat kézzel-lábbal kapar, csak éppen siker nélkül. Még azt is megbocsátom, hogy a zenéért felelős Aleksandr Sokolov leginkább az elmúlt 15 év ismertebb muzsikáit vadászta össze és írta át a 28 nappal később­től egészen Hans Zimmer Eredet­éig.

A Vongozero története nem a legeredetibb, időnként él egy-két hatásvadász csavarral, mégis annyira egységes, erős és hatásos az elbeszélésmódja, hogy nincs nagyon kedvem a fogásokat keresni rajta.

A csöndesebb, karaktereket építő pillanatokat jó ütemben váltják a brutális, feszült pillanatok, néha olyan karakterektől is búcsút kell vennünk, akiről azt hisszük, hogy később még fontosak lehetnek (mondjuk ez a mai sorozatérában már nem nagy durranás). A mi számunkra javarészt ismeretlen orosz színészek játékába sem tudok belekötni, mindenki hiteles és emlékezetes, a csapatból pedig mindenki meg fogja találni a maga kedvencét (számomra az alkoholizmusával küzdő öreg Boris volt). Az egyedüli látványosabb kivetnivalót az utolsó epizód lezárásában tudom találni, ami összecsapottnak és befejezetlennek érződik, szinte ordít egy második évadért. Valószínűleg az alkotók is ezzel a szándékkal hagyták nyitva a szálakat, csak hát benne van a nagy koppanás lehetősége is, ha a Netflix nemet mond.

A Vongozero: Menekülés a tóhoz gyomorbavágóan erős alkotás, amiben a nyers brutalitás, a sötét fordulatok és az erősen nihilista, orosz hangvétel ellenére is ott dobog a küzdeni akarás szelleme. Első (sőt akár második) nézésre mind rácsesztük, de ha van valakiért vagy valamiért harcolni, küzdeni, akkor megéri.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com