Sorozat

Fapofájú démonirtók – Warrior Nun

Vannak olyan filmek és sorozatok, ahol sokszor elég csak elolvasni a szinopszist és az ember azonnal be is lövi az elvárásait. Példának okáért itt van a Netflixen frissen debütált Warrior Nun, egy démonokat vadászó, titkos apácarendről szóló akciósorozat. Lehet, hogy buta, bárdolatlan erőszakos és komolytalan széria lesz, de legalább nem unalmas. Vagy talán mégis?

Nézőpont kérdése, hogy áldásnak vagy átoknak látja az ember azt az egyre jobban eluralkodó feldolgozáshullámot, ami már nemcsak a hollywoodi stúdiókat, de a streaming szolgáltatokat is egyre jobban elárasztja. Legyen az regény, videójáték vagy a legobskúrusabb képregényhős, mindenki megkapja a saját sorozatát a Netflixen, az Amazonon, a Hulu-n vagy másutt.

A mostani alanyunk alapjául szolgáló Warrior Nun Areala-nak én még csak a létezéséről se tudtam, egészen addig, amíg fel nem bukkant az élőszereplős széria első előzetese. Ben Dunn képregényíró teremtménye 1994-ben lépett először színre, és a démonokra vadászó, és a világ egyensúlyát helyben tartó, harcművész apácák rendjéről szóló sorozat nemcsak a közönséget találta meg, hanem botrányhősnek is számított a maga idejében. Az utóbbinak ad némi ironikus felhangot, hogy a katolikus egyház tiltakozása ellenére a sorozat pont azért lett ismert, mert vallásos hőseit egyszerre ábrázolta összetett, de pozitív hősöknek.

A kérdés csupán az, hogy egy ilyen kifacsart koncepciót miként lehet átültetni a 21. századi képernyőkre.

A legtöbben (közöttük magam is) egy teljesen laza, véres, gátlástalan bűnös élvezetre asszociáltak az első felvezetők láttán. Egy pörgős, akciókkal, látványos harcokkal teli sorozatra, amiben a keresztény szimbolika nyakig bele van mártva a brutalitásba, a trash-esztétikumba, úgy ahogyan ezt anno Garth Ennis Preacher-e és az abból készült tévésorozat is megtette. Egy sorozat, amiben persze lesznek súlyosabb, drámaibb pillanatok, de sose veszi magát túlságosan komolyan, meglesz benne a csibészes jókedv és hangulat. Hát a Warrior Nun ennek az elképzelésnek a teljes ellenkezője lett, amiből kisülhetett volna valami jó is, de a végeredményt látva azt kell mondjam, a vérgőzös komolytalansággal jobban jártunk volna.

Történetünk hőse Ava Silvia (Alba Baptista) halott. Legalábbis annak kéne lennie. Lélekben már jó ideje halottnak érezte magát, hiszen egy gyerekkori baleset után teljes bénultként tengette életét egy spanyol árvaházban, hogy aztán egyik nap a jobblétre szenderedjen. De a sors nem hagy neki nyugtot: a hullaházban ahol testét tárolják, titokzatos személyek húzzák meg magukat sebeiket nyalogatva, egyikük pedig kétségbeesett sietségből Ava testébe helyez egy isteni erővel rendelkező tárgyat, a Fénykoszorút, ami feltámasztja halott állapotából a fiatal lányt. Ava nemcsak élni kezd, de különleges képességek garmadájára is szert tesz, felélesztői pedig hamarosan fel is fedik magukat őelőtte.

Akarva-akaratlanul Ava tagja lesz a gonosz ellen immár egy évezrede harcoló titkos nővérrendnek, ahol el kell sajátítania mindent a túlélés és a rászabott küldetés teljesítésének érdekében.

Tiszta sor, mondja a néző, ezt a sztorit láttuk már más formában, tudjuk, hogy mire számíthatunk. Egy különleges képességekkel rendelkező főhős, aki meglehetősen forrófejű, nem tudja irányítani az erejét és minden erővel lázad kirendelt küldetése ellen, hogy aztán szép lassan elfogadja és sikeresen megvívja harcát a gonosz ellen. A Warrior Nun története és annak struktúrája nem fog díjakat nyerni, ha eredetiségről van szó, így csak az a kérdés, hogy milyen lesz a tálalás? Ha jók a karakterek, érdekes a világ, ha van humora és látványos, izgalmas harcjelenetei vannak, akkor simán lehetett volna egy igazi nyári limonádésorozat, nem eget rengető, de nagy szórakoztató állatság, ami szellemiségében még akár tovább is vihette volna a Buffy, a vámpírok réme vagy az Odaát szellemi örökségét.

Viszont Simon Berry (Continuum, Van Helsing, Bad Blood) szériája minden aspektusában ide-oda bukdácsol. A viszonylag visszafogott kezdés még jól is sül el: nem zúdul a nyakunkba sok cselekmény és magyarázat, megkapjuk az alapokat. Az első epizód felében azt láthatjuk, ahogy az újraéledt Ava az új élményektől megrészegülve járja a spanyol tengerparti város utcáit és olyan dolgokat tesz, amiket mindig is akart, de sose tudott. Tengeri homokban futni, bárban táncolni, megismerkedni egy helyes fiúval. Így még akár van egy bizonyos veszteség súlya is annak, amikor a nővérek és Vincent atya (Tristan Ulloa) besorozzák a rendbe és ismét megfosztják a normális élettől. Viszont már a második-harmadik résztől látványosan kijön a Warrior Nun egyik legnagyobb hátulütője:

A sorozat legalább annyira küzd saját identitásának megtalálásával, mint ahogy azt hősnője teszi.

Berry és az írók nagyon komolyra kívánják venni a sorozat gerincét képező démonok-kontra-emberek konfliktust, a szereplők őrlődését (nemcsak Ava, de a többi harcos nővérnek is megvan a maga lelki démona), a mitológiát sokszor nagyon drámai hangnemben tálalják. De ugyanakkor egy Netflix-es sorozatról beszélünk, amit a lehető legnagyobb közönségnek kell eladni, tehát muszáj néha bedobni néhány laza beszólást, popkulturális idézetet. De a drámai töltetnek nem ezek vágnak alá igazán, hanem Ava folyamatos belső narrációja, ami szarkasztikus humorral kommentál szinte mindent, amit látunk. Borzalmasan kizökkentő és teljesen elhibázott döntés volt ez az alkotók részről, ami ráadásul még csak nem is teszi szimpatikusabbá hősnőnket, inkább ellenkezőleg. Ha ő se veszi komolyan azt, ami vele történik, akkor a nézőknek se lesz oka rá.

A sorozat az első két rész után szinte zúdítja a nyakunkba az expozíciót, a dialógusok sokszor tényleg a hétköznap délutánonként adott akciómatinék szintjén tanyázik, így csak a meglepően erős színészi játék miatt tud rajtuk átlendülni az ember (Sylvia De Fanti különösen emlékezetes a vasszigorú kiképzést vezető Superion nővérként). De még ez se tudja helyrehozni azt a tényt, hogy a Warrior Nun vékony cselekménye rétestészta módon van kihúzva. Egyik régóta tartó morgásom a mostani filmekkel szemben, hogy úgy vannak bő lére eresztve, hogy közben semmi tartalmas nincs bennük. Lassan kénytelen vagyok ezt sorozatepizódokra is kiterjeszteni, mert a Warrior Nun epizódjai úgy töltik ki a 45-50 perces időtartamot, hogy a cselekmény lajhár módra vánszorog. Pláne akkor, hogy ha még bele is erőszakolnak az összképbe egy totál sablonos szerelmi szálat Ava és egy jóképű srác között, ami sokszor tényleg egy hajóárbóc módjára akaszt meg mindent és szívja ki a néző érdeklődését.

Azért is kár ezekért az alapvető szarvashibákért, mert pont ezek akadályozzák meg, hogy a Warrior Nun-ban rejlő potenciál kibontakozzon.

Hit és tudomány szembeállása, Ava folyamatosan megingó hite saját magában, az egymással rivalizáló nővérek,

csupa magas labda, amikből aztán valami félkésznek ható maszatolás jön ki. Komoly fantasy-horror szériának túl sekélyes, akciósorozatnak túl lassú, enervált és visszafogott. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy az első épkézláb összecsapásra a negyedik epizódig kell várni és azután is olyan óvatosan adagolják őket az alkotók, mintha pénzszűkében lettek volna. Pedig a decens CGI-effektusok és a remekül fényképezett, piszok hangulatos spanyol helyszínek nem erről tanúskodnak.

Nem esik jól Jean Claude Van Damme-os pörgőrúgásokkal beleszállni ebbe a sorozatba. Tulajdonképpen nem nézhetetlenül rossz, egyszerűen slampos, összecsapott, időnként szórakoztató, de leginkább csalódást keltő. Teljességgel érződik rajta az elmúlt évtized rákfenéje, ami még a legvadabb, legelszántabb és legbombasztikusabb koncepciókból is nagyon sötét, túldramatizált és realisztikus dolgot farag. A Warrior Nun színpompás és vérvörös halálbalettként tudta volna megállni a helyét, így viszont csak egy megszürkült, vontatott tánclépés.

A sorozat a Netflixen látható.

Avatar

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya