Fókuszban Sorozat

Nyulak a haláltáborok ellen – Watership Down

A hírhedt vérnyulakat komputeranimált fülesekre cserélték a Watership Down legújabb, minisorozattá formált feldolgozásában.

Amikor Richard Adams a hosszú angliai autókázások alatt nyulas mesékkel kezdte el szórakoztatni a gyerekeit, valószínűleg nem gondolta, hogy a történetek micsoda karriert futnak majd be: lányai biztatására Adams 1972-ben kiadatta a Watership Down (magyarul Gesztenye, a honalapító) című mesekönyvet, amely korának egyik legnépszerűbb kalandregénye lett. A később folytatást is megélt sztori nem csupán gyerekmese volt, hanem magában foglalta a nyulak mitológiáját, társadalmi berendezkedését, nyelvét, kultúráját, hiedelemvilágát. Bár maga Adams tartózkodott a párhuzamoktól, a Watership Down sikere valószínűleg abban is rejlik, hogy a klasszikus hőstörténeteket keresztezi az állatmesékkel – az Odüsszeia vagy az Aeneis epikus tétje, gazdag kalandossága találkozik a mezei nyulak társadalmával.

A Watership Down egy grandiózus honkeresés története, amelyben egy maroknyi nyúl keres magának új élőhelyet az emberek által lerombolt üregek helyett a látnoki Fiver és a lelkiismeretes Hazel segítségével – csakhogy Adams részletgazdag mesélésének és a történet távlatainak köszönhetően a vándorlás komplett mítosszá nő. Az elindulás okai és körülményei, a dilemmák, a transzcendens rétegek, a változatos veszélyekkel és kihívásokkal való szembenézés, majd a békés befejezés messze túlmutat egy átlagos esti mese összetettségén.

A kötet első megfilmesítése nem sokat váratott magára.

John Hurt, Dernholm Elliot, Terence Rigby, Roy Kinnear, Ralph Richardson és egyéb korabeli brit nagyságok szinkronjával 1978-ban született meg az azonos című rajzfilm, ami – a becsapós első benyomások ellenére – távolabb nem is állhatna a hasonló gyökerű Disney-filmektől. A beszámolók szerint a karácsonyi kötelező programmá nemesedő Watership Down több generációt traumatizált végzetesen, az erőszak, a horrorelemek, a világító szemű vérnyulak vagy a nyuszik szálló lelkei Art Garfunkel Bright Eyes című dalára pedig felnőttként is hatásosak lehetnek. Martin Rosen korhatárbesorolás nélküli (!) filmje ugyanakkor pozitív fogadtatásban részesült, a háborús filmeket idéző, férfias, szikár bajtársiassága és az őszintén derűs pillanatai pedig összességében a későbbi feldolgozásoknál is hangulatosabbá teszik.

Az ezredforduló kevésbé jelentős animációs sorozata után a BBC és a Netflix 2018-ban, tehát negyven évvel az első változat után nyúlt újra a Watership Downhoz, az elődjénél is impresszívebb szinkronhangokkal: James McAvoy, Nicholas Hoult, Gemma Arterton, John Boyega, Olivia Colman, Ben Kingsley, Taron Edgerton, Peter Capaldi és társaik hangjának köszönhetően a karakterek minden eddiginél jellegzetesebbek, ami tucatnyi szürke nyúl esetében erős fegyvertény. A nyúlodüsszeia ezúttal négyrészes minisorozatként támadt fel, a hosszabb játékidő pedig jobban kibontottá, egyúttal könnyebben követhetővé teszi a történetet (igaz ugyanakkor, hogy a harmadik részre kifogy a lendület, ott feltűnően sok az üresjárat). A legmarkánsabb változtatásként a több klasszikus akciójelenet mellé Tom Bidwell forgatókönyvíró és Noam Murro rendező az eddigieknél nyilvánvalóbb és komorabb referenciákat is belop, amelyeket bőven van terük kidolgozni is.

Az új Watership Down ravasz sorozat,

hiszen a felszínen kevésbé ijesztő, mint a ’78-as változat – nincsenek vérző sebek, villogó szemek és nyúllelkek –, viszont a felszíni kalandok mögötti, mélyben fortyogó horror hangsúlyosabb és egyértelműbb, mint korábban. A természetkárosítás, az emberi elvakultság és a zsidóság bibliai sorsát idéző szenvedéstörténet (talán nem véletlen, hogy a rendező izraeli származású) időről időre megerősítést kap néhány direktebb pillanatban, amelyek meglepően természetesen illeszkednek be a mese szövetébe. Talán az epizódokra osztott struktúrának is köszönhető, hogy a történet folyása is világosabb ívet követ. Menekülés az elpusztított hazából, átmeneti otthon egy idegen csapat körében, akikről később kiderül, hogy bizarr szekta, ahol kihasználják őket. Végül a letelepedés előtt a nagy megmérettetés a démoni Efrafa közösséggel szemben, ami most rendőrállam helyett a módszeres terror hazája, a náci haláltáborokat idéző berendezkedéssel és elvekkel. Így Hazel és társai küzdelme minden korábbinál nagyobb terheket hordoz, a lezárás viszont (majdnem) ugyanolyan lírai és megnyugtató, mint korábban.

Azaz a Watership Down ezúttal is többrétegű, és talán ismét elsősorban felnőtteknek, csak másodsorban edzett gyerekeknek szóló történet. A produkció mindeközben láthatóan az első változat babérjaira tör, a klasszicizálódás vágya már a karácsonyi premierdátumból is sejthető volt. Az akciódúsabb dramaturgia és az alaposabban kidolgozott háttértörténet mindenképpen a sorozat mellett szól, ugyanakkor a csúnya grafika sok néző számára taszító lehet.

Az új Watership Down ugyanis a klasszikus rajzfilmváltozatokkal szemben komputeranimáció, ami a történet utalásaival karöltve feltehetően ugyanúgy a valószerűséget hivatott szolgálni. Viszont a megvalósítás sokszor évtizedekkel elmarad a mai elvárásoktól és lehetőségektől (torz formák, elmosódott részletek, életszerűtlen mozdulatok). Az all-star casting és a kidolgozott történet általában sikerrel feledteti ezt a hiányosságot, ugyanakkor megnehezíti, hogy igazán ünnepelni lehessen ezt a minisorozatot.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás. Újságíróként dolgozik több médiumnál. A Papírfény rovatot vezeti. gyongyosililla@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..