Sorozat

Világok romjai – Westworld (4. évad)

Páros évet írunk, tehát folytatódik a Westworld: az egykor lebilincselően izgalmas és újszerű sorozat azonban a negyedik évadra végképp zsákutcába került és érdektelenné vált.

A kritika az első négy epizód alapján készült.

2016-ban Lisa Joy és Jonathan Nolan alaposan kivették a részüket a sorozatforradalomból, amikor útjára indították a Westworld-öt. A Michael Crichton 1973-as, azonos című filmjéből kiinduló HBO-s sci-fi széria tökéletesen rezonált a korhangulatra az andoridok versus emberek kérdéskörrel, a történetmesélés, a történetek újraírásának önreflexív és gonosz piszkálásával, miközben a gazdagok véres játszótereként működő western-élményparkkal az amerikai öntudat alapmítoszát forgatták ki. Mi történik, ha a kiderül, hogy az androidokat semmi nem különbözteti meg az embertől, vagy ami mégis, az magasabb rendűvé teszi őket nálunk? A Westworld már alaptételként kezeli azt, hogy az androidok is teljesértékű entitások, akik nem az emberek történeteinek vendégszereplői, hanem éppen fordítva: a gyenge és védtelen homo sapiens tesz kirándulást egy tisztább, de veszélyesebb jövőbe, ha közéjük téved.

Az élménypark lakóinak öntudatra ébredése és lázadása két évadon át bonyolódott labirintusszerűen (a motívum szintén fontos szerepet kapott a sorozatban): mire egy rejtély lelepleződött, mögötte kirajzolódott egy újabb. A harmadik évadra viszont már annyira megkavarták az alkotók a szálakat, hogy követhetetlenné vált a történet, így aki azon kapja magát a negyedik évad előtt, hogy semmire nem emlékszik a közvetlen előzményekből, az nem az ő hibája.

A kontextus és magyarázat nélkül bedobott mellékszálak, a technológiai blabla és a sablonos főgonoszok jócskán kikezdték az eredeti Westworld-életérzést.

A Westworld is azon franchise-ok közé tartozik, amely addig volt igazán érdekes, amíg nem lépte át az eredeti világának a határait (szó szerint is), lásd a szintén Critchon-művön alapuló, egy másik parkból kifejlődő új Jurassic World-filmeket: egy zárt közeg titkainak a feltárása jóval koncentráltabb és csábítóbb, mint a nyílt, végtelen téré, ahol nem titkok vannak, hanem parttalanság. Bármi megtörténhet, és annak az ellenkezője is. A harmadik évaddal felhígult a Westworld eredeti, kompakt szereplőgárdája, azzal pedig, hogy a karakterek elhagyták a park eredeti határait és kiléptek a nagyvilágba, elveszett a történet tétje is.

A negyedik évadban sem sikerült megállítani a lejtmenetet, sőt, mostanra a széria egy önmagán élősködő termékké silányult, amely sem a kreativitásban, sem a kivitelezésben nem éri utol a fénykorát. Mostanra minden karakter többször meghalt, mindenkiből készültek másolatok, összességében mindenről és mindenkiről kiderült, hogy újraírható. Ebből a gondolatból viszont nem a modernista kiábrándultság és húsba vágó nihilizmus süt, mert az összecsapottság, halmozás és rossz ritmusérzék következtében a súlyos világkép is komolyan vehetetlen, a tragédia nem átélhető. Míg az első két évadban érdekes morális dilemmák és a „holnap akár ez is megtörténhet” érzése domináltak, mostanra a széria távolivá, megfoghatatlanná, túlzóvá vált.

Az új évaddal már nem az a probléma, hogy érthetetlen, hanem egyszerűen érdektelen.

Még újabb szereplők lépnek be a történetbe, akikért még kevésbé lehet izgulni, mint akár az eredeti négyesért (Dolores, Maeve, Bernard, a fekete ruhás férfi), akár a később csatlakozottakért. Az újak még egyszerűbb, néhány vonallal felskiccelt karakterek, de az ismerőseink is saját maguk prototípusaivá fejlődtek vissza. Igaz, Dolorest most éppen Kristinának hívják és nagyon meta ötletként történetíróként dolgozik a külvilágban.

Az első négy részben két további újdonság bukkant fel: új motívumként a fertőző legyek, amelyekkel az antagonisták immár nemcsak az androidok, hanem az emberek viselkedését is programozni tudják. Értjük, még tovább csökkennek a különbségek közöttünk. Másrészt feltárul egy újabb élménypark, ezúttal gengszterfilmes, jazzkorszakos tematikával, ahol hasonló játékszabályok uralkodnak, mint Westworldben – tehát a sorozat nyíltan másolja és exploitálja saját magát, de képtelen súlyt és jelentőséget adni a látottaknak. Megismerünk még egy új közösséget is valahol a Mad Max és a Dűne világának metszéspontjában, ám ez is annyira sablonos és minden eredetiségtől mentes, hogy nem is érdemes bővebben kitérni rá.

Szomorú és fáradt megoldásként a negyedik évad még az első évad egyik legmegdöbbentőbb csavarját is újrahasznosítja:

kiderül, hogy a párhuzamosan futó cselekményszálak nem egy idősíkban játszódnak. Tudjuk, láttuk már. Még kiábrándítóbb, hogy a Westworld mostanra nemcsak a történet, hanem a kivitelezés és a narratíva szintjén is megfáradt és B-kategóriássá vált. A párbeszédek kifejezetten ügyetlenek, hiteltelenek és közhelyesek. A sok szál kifejezetten unalmas montázsban váltakozik, erőltetett cliffhangereknél vágják el őket, hogy aztán semmi ne történjen, amikor visszatérünk hozzájuk. A rendezés fantáziátlan, a sorozatból teljesen kiveszett a feszültség, amin az ihlettelen színészi játék is ront: még Ed Harris próbálkozik valamivel, mindenki más viszont csak támolyog a díszletek között.

Nehéz elképzelni, hogy az első négy rész után meg tudják fordítani a folyamatokat az alkotók, azt pedig még nehezebb, hogy van még több évadnyi szufla a sorozatban, amely, akárcsak annak idején a park látogatói által elpusztított androidok teste, mostanra a felismerhetetlenségig eltorzult. Csak sajnos nem tűnik úgy, hogy lennének a közelben olyan rejtőzködő háttérmunkások, akik újraprogramozzák a belsőt és összefoltozzák a külsőt.

A Westworld 4. évada június 26-tól nézhető az HBO Max-on.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
1 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!