Az amerikai kritikák szerint a When They See Us az év legfontosabb sorozata, s egyben az egyik legjobb is. S hogy mit gondolok én?
A cikk spoilert tartalmaz.
Az utóbbi időben igencsak megszaporodtak a valós bűnügyeket bemutató sorozatok, elsősorban minisorozatok – de amíg ezek olyan színvonalat képviselnek, mint az O.J. Simpson vagy Gianni Versace ügyét egy-egy évadban feldolgozó American Crime Story, a borzasztó anyagyilkosságba torkolló A tett vagy a Szökés Dannemorából, addig egy szavunk sem lehet.
Márpedig Ava DuVernay legújabb alkotása, a When They See Us ezt a remek listát gyarapítja.
Igaz történetről lévén szó, akárcsak a fentebb felsorolt szériák vagy a közelmúlt egy másik remekműve, a Csernobil, a When They See Us is már az első pillanatban egy bizonyos nézőpontba pozicionálja a nézőt. Mondjuk a Csernobil esetében pontosan tudtuk, milyen tragikus utóhatásai lesznek annak, amit látunk, az O.J. Simpson-ügy esetében pedig pontosan tudtuk, hogy az ügyvédi praktikák futni hagyják a gyilkost. A When They See Us esetében pedig mikor elindítjuk az első részt, már tudjuk, hogy
öt ártatlan, tizenéves gyerek életét fogják tönkretenni.
És ez bizony egy olyan teher, amitől nem lehet megszabadulni, ami a négyrészes, egyenként bő egyórás epizód minden pillanatában nyomaszt. Különösen úgy, hogy DuVernay és írótársai, köztük a Benjamin Button különös életéért Oscarra jelölt Robin Swicord egyetlen pillanatig sem akarja fekete-fehérben láttatni az eseményeket. Ez most nem egy bosszúmozi, amiben vannak jók és rosszak. Nem, az alkotók nem hallgatják el az öt fiú piszkos dolgait sem. Benne van a notórius iskolakerülés, a drogügyek, és ugyanez igaz a különböző bőrszínű karakterek ábrázolására is. Van szimpatikus fekete, fehér és latino és mindegyikből van ellenszenves is.
A „Central parki ötök” története 1989 áprilisában kezdődik, amikor egy este vagy két tucat, egymást nem feltétlenül ismerő fiatal verődik össze, hogy a parkba induljanak vadulni. Látjuk, ahogy az arra tekerő bringásokat lökdösik, sőt, még egy verekedésnek is szemtanúi leszünk, ám az este tragikusabb eseményekhez vezet.
Találnak egy félholtra vert és megerőszakolt asszonyt, majd ami ezután következik, az bőven túlmutat a józan ész – és nem mellesleg a jogállamiság – határain.
A helyszíni razzia során a rendőrök elkapnak néhányat a randalírozók közül, akiktől megtudnak még néhány nevet. De olyan is akad, aki csak azért kerül az őrsre, mert nem akarta egyedül hagyni a barátját.
Az ügyet vezető Linda Fairstein (Felicity Huffman alakítja ezt az asszonyt, aki egyébként harminc évvel később is ugyanolyan „hasznos”, többek között még a #metoo kirobbanása előtt Harvey Weinsteinnek segített elsimítani zaklatási ügyeket) logikája, mint a vasgolyó: ha ott voltak, biztos ők tették. Nem baj, hogy pár óra alatt rájönnek, hogy az idővonal nem stimmel, sem az, hogy a fiúk DNS-tesztje negatív. A lényeg, hogy legyen bűnös – és ezt el is érik. 30 órán át, étlen-szomjan tartják a fiúkat, úgy intézik, hogy ne legyen mellettük gyám, megvezetik őket, fenyegetik, néha meg is verik. A végeredmény: öt aláírt tanúvallomás.
Ezzel zárul az első rész, hogy aztán a másodikban bemutatott tárgyalássorozat még tovább nyissa a bicskát. Mivel se tárgyi, se orvosszakértői bizonyíték nincs, és a fiúkból kicsikart tanúvallomásokban is vannak ellentmondások, a hatóságok úgy alakítják, hogy egyrészt szigorú bíróhoz kerüljön az ügy, másrészt szétszedik és nem egyben tárgyalják az öt fiú ügyét.
A dolgot csak tetézi az akkoriban még csak egy mezei rasszista, újgazdag playboynak számító Donald Trump,
aki majd’ százezer dollárt költ, hogy a legnagyobb lapokban követeljen halálbüntetést,
alaposan formálva ezzel a közvéleményt.
DuVernay rendezésének legnagyobb érdeme, hogy végig pergeti az eseményeket, igazából semmit nem domborít ki, hagyja, hogy az összetevők együtt működjenek. És ez az alkotói hozzáállás az utolsó két epizódban hozza meg az igazi gyümölcsét. Itt érezni igazán, hogy gyerekekről van szó, akik nem látnak odáig, hogy politika, jog vagy faji kérdések. Nem, ők csak haza szeretnének menni, közel akarnak lenni az anyjukhoz, élni szeretnének.
Erről szólnak a börtönévek és erről szól az utána következő időszak: a reményről és néha a remény haláláról. Megbélyegzettségről és útkeresésről, amelybe csak majd’ másfél évtized múltán jön a megváltás: egy életfogytiglani büntetését töltő férfi magára vállalja a Central Parkban történt erőszakot, a vizsgálatok pedig igazolják a vallomását.
A fiúk tiszta lapot kapnak, családapák, dolgozó átlagemberek lesznek. Kártérítést kaptak, bocsánatkérést nem. Sem a halálukat követelő Trumptól, sem a fiatalságukat tönkretevő Fairsteintől.
De lehet, hogy nincs is rá szükségük, hisz legalább most valaki több mint tisztességesen elmesélte a történetüket
olyan csodálatos színészek tolmácsolásában, mint démonaival egyedül szembenéző, de nem elég karakán ügyésznőt megformáló Vera Farmiga, a szégyenében rossz döntést hozó apát játszó Michael Kenneth Williams vagy az öt fiúból a legtöbb csapást elszenvedő Korey Wiset alakító Jharrel Jerome. De a sort még lehetne sorolni, és éppen ez a sorozat másik nagy erőssége, a karakterei. Persze sokat számít, hogy jó színészek játsszák el ezeket, de az még fontosabb, hogy a főszereplőktől a fontosabb mellékkarakterekig mindenkinek személyisége van, mindenki sokféle.
És hogy visszatérjek az eredeti kérdésemhez, igen, a When They See Us tényleg fontos és tényleg kiváló, de ami a legfontosabb benne, hogy emberi. Ettől lesz igazán hatásos.
