Fókuszban Sorozat

Az agyzsibbasztás ősi harcosai – Wu Assassins (1. évad)

Egy Netflixes harcművészeti sorozat Iko Uwais főszereplésével. Tökéletes és igazi adrenalinpumpáló receptnek tűnik, de sajnos a Wu Assassins egy újabb fájdalmas példa arra, hogy még ezt is nagyon könnyű elrontani.

Adva van egy fiatal indonéz harcművész, Iko Uwais, aki nemcsak verekedni tud (és azt bizony nagyon látványosan), de van színészi tehetsége, karizmája és még a nyugati közönség előtt sem ismeretlen, olyan filmeknek köszönhetően, mint A rajtaütés 1.-2. vagy a The Night Comes for Us. Adott a Netflix, aminél lassan az a kérdés, hogy mire nem bólintanak rá. Nem sajnálják se a pénzt, se a kreatív szabadságot. És vannak a harcművészeti filmek: egyszerűek, sematikusak, mégis tele vannak energiával, intenzitással és lenyűgöző mozdulatokkal teli akciókkal. Elvileg itt mindennek klappolnia kéne, de természetesen az ördög a részletekben rejlik.

Az idő és tér alapvetően határozza meg ezeknek a filmeknek a stílusát és hangulatát. A klasszikus kung-fu vagy wuxia filmek a régi idők Kínájába kalauzolják a nézőt, ahol a történelem és a mítosz egybefonódik, és ahol a természetfelettiség sokszor fontos eleme a történetnek. A másik oldalon pedig ott vannak a modern korban játszódó harcművészeti filmek, amik nemcsak realisztikusabbak, de sokszor erős a kötödésük a gengszterfilmekhez vagy az általunk ismert amerikai akciófilmes formához. A régi és az újkori csihi-puhi mozikra szép példákat találhatunk az elmúlt 50 évből, különösképpen Hongkongból. A kérdés csak az, hogy a Wu Assassins vajon melyik mellett köteleződik el?

A széria két alkotója Tony Krantz és John Wirth igen merész és kockázatos módon úgy döntöttek, inkább megpróbálják közös nevezőre hozni őket. A szándék érthető, hisz így a sorozatuk mindenképp kiemelkedik a többi közül, és valóban egyedi, különleges lesz.

A Nyugat találkozik a Kelettel, a Tigris és sárkány tánca a A rajtaütéssel.

Azonban a végeredmény sajnos nem ennek a két alkotásnak a szellemiséget viszi tovább: sokkal inkább a ’90-es évek mai szemmel igencsak eltúlzott és megmosolyogtató akciósorozatainak (pl. a David Carradine-os Kung Fu vagy a Renegade) péntek délutáni matinéhangulatát. Nyakon öntve egy halom leszázalékolt komputeranimációval és önparodisztikus komolysággal.

Na, de miről is szól a sorozat? Történetünk főhőse Kai Jin (Iko Uwais) egyszerű séfként keresi kenyerét gyerekkori barátja Jenny (Li Jun Li) éttermében. Pontosan az a fajta ember, aki becsületessége folytán kerül konfliktusba környezetével, jelen esetben a San Franciscó-i triádokkal.  Az egyik délután éppen sikeresen megvédi magát a rá támadó gengszterektől, amikor megjelenik előtte (de tényleg a semmiből) egy ősi lélek Ying Ying (Celia Au), aki közli Kai-al, hogy ő az aktuális kiválasztott. Vagyis a címszereplő Wu Assassin, akinek küldetése, hogy megölje az öt fő elemet birtokló hadurat, ezzel helyreállítva a világ rendjét. Hálátlan egy feladat, különösen amikor kiderül, hogy az egyik elem birtokosa nem más, mint Six nagybácsi (Byron Mann), aki nemcsak a kínai negyed teljhatalmú ura, de egyben Kai nevelőapja is.

Nem mindennapi alapkonfliktus, ami már leírva is erősen feszegeti a komolyan vehetőség határát – de lehetett volna belőle valami. A modern és a természetfeletti elemek jó érzékkel, egyensúllyal és átgondoltsággal való adagolása esetén simán lehetett volna egy könnyed, szórakoztató és akciódús sorozat a Wu Assassins. Ám pont az hiányzik belőle, ami enyhíteni tudná az ordító túlzásokat és kontrasztokat: a humor, az önirónia, a lazaság. Legtöbbször egy morózusan komoly, pókerarcú gengszterdrámát nézünk apa-fiú konfliktussal, bandaháborúval, drogfüggőségben szenvedő barát és még egy fél tucat hasonló mellékszál. Amikhez annyira passzolnak a CGI tűzsárkányok, vízdémonok, vízióban felbukkanó ókori díszletek, mint a triciklin csilingelő, cirkuszi bohóc a temetési menethez.

Az identitáskrízis és az átgondolatlanság gyakorlatilag mindenre rányomja a bélyegét.

Egyik pillanatban még az egyik szereplő tragikus múltjáról hallunk egy könnyfacsarónak szánt párbeszédet, utána meg rögtön azt látjuk, ahogy Kai felkészülés címszó alatt szétöklöz egy hatalmas CGI sziklát. Ja és ha már annyit emlegettem a speciális effektek annyira otrombák és műanyagszerűek, hogy sokszor már a szándékos elnagyoltság gyanújával éltem magamban. De tekintve, hogy mennyire véresen komolyan veszi minden percét a Wu Assassins, inkább szavazok az összecsapottságra és a rájuk szánt filléres büdzsére.

Uwais persze nem egyedül száll szembe a rosszakkal, társat is kap egy öntörvényű és keményöklű rendőrnő Christine “CG” Gavin képében. Hála és köszönet ebben sincs, Katheryn Winnick borzalmasan műmájer és keménykedő alakítása az év egyik abszolút színészi mélypontja, de a papírízű dialógusokkal teli forgatókönyvvel nemcsak ő, de a tehetséges nevekkel teli stáb minden egyes tágja látványosan megszenved. Minden epizód tele narratív üresjáratokkal, 10-15 perccel hosszabb, mint kellene, pörgés és izgalom helyett sokszor inkább vánszorog a cselekmény.

Nemcsak az írók, hanem sokszor még a rendezők se nagyon állnak két lábbal a talajon. Ritmustalanul egymásra hányt expozíciókat és jelenetváltásokat kapunk, fantáziátlan képi világot (ennyi felesleges lens flare-t még JJ Abrams-nél se látni), és szinte minden harmadik jelenet alá betolnak valami zenét, függetlenül attól, hogy illik-e a hangulathoz vagy sem. Kicsit olyan érzete van, mint amikor kamaszfejjel próbálja az ember összehozni az első videoklipjeit.

Két dolog van, amitől végigszenvedhető a Wu Assassins. Az egyik Iko Uwais,

akinek hiába nem tökéletes az angolja, puszta jelenlétével és karizmájával képes pongyolán megírt főszereplőjébe életet lehelni, és még a legrosszabb mondatok is középszerűvé javulnak a szájában. A másik pedig az akciók, amikből egyrészt meglepően kevés van (legalábbis egy olyan sorozathoz képest, ami a harcművészetre alapoz) és legtöbbször még szét is trollkodják mindenféle Intel 486-os kaliberű tűzeffektekkel. Viszont hála Istennek nincs kamerarángatás, nincs epileptikus vágás, hanem szépen kitartott felvételek, látványos kaszkadőrmozdulatok és decens koreográfia. A negyedik rész elején látható közel tízperces, intenzív csörte megvillantja, hogy biztosabb kezek között milyen lehetett volna az egész sorozat.

Az ismertebb, látványosabb vagy izgalmasabb alapötletű szériákra várakozó nézők többsége mellett nagy valószínűséggel amúgy is elment volna a Wu Assassins, így viszont még a rá fogékony szűk rétegnek (többek között nekem) is igen súlyos csalódás. Inkoherens, zagyva, unalmas és idegesítő, ami már csak azért is dühít mert kevés az igényes akciósorozat (a netflixes berkeken belül is csak a Daredevil jut eszembe), de úgy tűnik van, ami tényleg csak a forráshoz közel vagyis a Távol-Keleten képes csak érvényesülni.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..