Sorozat

Mutánsok a naftalinból – X-Men ’97

Tömény nosztalgiabombát dobott le a Disney+ a nagy sikerű 90-es évekbeli X-Men animációs sorozat feltámasztásával, de az X-Men ’97 nemcsak a gyerekkorukba visszarepülni vágyóknak okozhat örömet. Az első két epizód kritikája.

Az X-Men ’97 fura szerzet. Első látásra teljesen passzol korunk vezető trendjébe, hiszen egy közismert és közkedvelt franchise produkciót melegít fel, vastagon rájátszva a nosztalgiára. Az 1992-től 1997-ig futó, öt évados X-Men animációs sorozat sokak – különösen a mai harmincasok – gyerekkorának meghatározó szuperhősös élménye az Egyesült Államokban. Nálunk persze jóval kisebb a kulturális lábnyoma, tekintve, hogy csak az első két évadot vetítették szinkronosan – a harmadik, negyedik és ötödik évad nemrég került fel a Disney+-ra –, de azért még így is ismerősek lehetnek számunkra a sorozatban megrajzolt figurák.

A Marvel és a Disney+ azonban nem rebootolta a harmincéves sorozatot, hanem pontosan onnan folytatja, ahol 1997-ben abbamaradt a történet: gyakorlatilag nem egy első, hanem egy hatodik évadot kezdhetünk nézni a streamingszolgáltatón. A Beau DeMayo által vezetett alkotógárda minden eszközzel ezt a folytonosságot segíti elő. Visszahozták a legtöbb eredeti szereplőnek hangját kölcsönző színészt; megőrizték a jellegzetes 2D-s animációs stílust; még a karakterek szavajárása, a párbeszédek jellege is borostyánból, naftalinból lett előbányászva.

A kísérlet jobban működik, mintsem várnánk, mert az alkotók éppen annyit modernizálnak a készen kapott alapanyagokon, hogy ne egy elavult, muzeális értékű leletként tekinthessünk a kései folytatásra, hanem ugyanolyan izgalmasnak és már-már frissnek hasson, mint a 90-es évek nézőinek a régi sorozat epizódjai. A hangok valóban ugyanazok, de a színészek modulálják valamelyest a beszédmódjukat, hogy ne hangozzanak annyira eltúlzottan fennköltnek, mint annak idején. A rajzstílus megmaradt, ám políroznak rajta annyit, hogy eltűnjön a klasszikus sorozat darabossága: gördülékenyebb a szereplők mozgása, az akciók flow-ja a modern igényekhez alkalmazkodik.

A dialógok a maguk egyszerűségében bájosan naivak, de az alapvető üzeneteket és a karakterek drámáit is plasztikusan, közérthetően fogalmazzák meg.

És hogy mik is ezek az üzenetek? Annyit valószínűleg még az X-Men franchise-ban avatatlan nézők is tudnak, hogy a képregény és annak különféle adaptációi genetikailag veleszületett szuperképességekkel rendelkező mutánsokról szólnak, akik a többségi társadalom előítéletei ellen küzdve próbálják elfoglalni helyüket a világban. Az X-Men a Charles Xavier professzor által maga köré gyűjtött mutánsok csapatának hívóneve, akik hisznek abban, hogy a mutánsok és emberek békésen élhetnek egymás mellett, és felváltva harcolnak az ezt tagadó „gonosz” mutánsokkal, valamint a mutánsoktól rettegő, ezért az ő életükre törő emberi ellenségeikkel.

Az X-Men képregények pont a 90-es évekre értek el népszerűségük csúcsára, a Marvel égisze alatt legfeljebb csak Pókember vetekedhetett velük. Ezt a népszerűséget dobta meg aztán az animációs sorozat, ami még szélesebb nagyközönséggel szerettette meg a mutánsokat; egyes karakterek, például Jubilee vagy Gambit, a sorozatnak köszönhetően kerülhettek később még inkább előtérbe a képregényekben. Ez a sikerszéria a Bryan Singer rendezte filmmel tetőzött, hogy aztán nem sokkal később forduljon a kocka: a képregények között másodvonalbelinek számító Bosszúállók az MCU-filmek révén élre törtek, az X-Men-filmek megrogytak, az X-Men képregények egyre áthatolhatatlanabbá váltak új olvasók számára irdatlanul szövevényes mitológiájukkal, a Marvel pedig a 2010-es években tudatosan a háttérbe is tolta a franchise-t.

Az X-Men ’97 viszont most pont jókor érkezik.

Egyfelől a 2019-es, csúfosan megbukott Sötét Főnix óta nem készült X-Men film, mindössze Hugh Jackman fog visszatérni Wolverine-ként a Deadpool-szériába, hogy saját magán gúnyolódjon, egyszóval nincs túlszaturálva a mezőny mutánsokkal. Még az MCU-ban sem bukkantak fel, pedig a stúdió berkein belül biztos nagy reményeket fűznek hozzájuk – főleg mivel az MCU most épp leszállóágba került. Másrészt az X-Men képregények egy 2019-es nagy reboot óta mind színvonalban, mind eladási mutatók tekintetében évtizedek óta nem tapasztalt sikert aratnak, amit még a COVID se tépázott meg teljesen: visszaküzdötték magukat az élvonalba Vasember, Thor és a többi Bosszúálló mellé.

Az elmúlt öt év X-Men képregényes reneszánsza mindazonáltal csak közvetve gyakorol hatást az X-Men ’97-re, hiszen az animációs sorozat ugyanúgy a régi klasszikus, 80-as és 90-es évek füzeteiben olvasható történetekből merít, mint ahogy az első öt évad tette. Ott vesszük fel a fonalat, hogy a halálos sérülést szerző Xaviert elviszik gyógyulni a világűrbe, így a mutáns tanítványok mester nélkül maradnak – egészen addig, amíg be nem kopogtat az ajtón a csapat legősibb ellensége, Magneto, hogy Xavier kérésének eleget téve átvegye az iskola és az X-Men irányítását. Közben az emberek épp nem üldözik tűzzel-vassal a mutánsokat, enyhül a kirekesztés, amit a mutánsellenes terrorszervezetek természetesen nem néznek jó szemmel.

Az első két rész ezt az új status quót járja körül a régi csapattal (a főcímben egy kivétellel ugyanazok szerepelnek, mint a kilencvenes években), és teszi mindezt úgy, hogy új nézők számára is teljesen követhető legyen a cselekmény, érthetőek legyenek a szereplők közti viszonyrendszerek.

Nem kell tehát látnunk az első öt évadot ahhoz, hogy élvezhessük az új epizódokat, az első két rész pompásan bemutatja, ki kicsoda, mi a szuperképessége, és milyen konfliktussal küzd éppen.

A csapatkapitány Küklopszban az új felelősségek felerősítik a saját vezetői alkalmasságába vetett hitével kapcsolatos kételyeket, miközben vonzza a családi béke ígérete is terhes feleségével, Jean Greyjel. Magnetóra mindenki bizalmatlanul tekint: vajon tényleg jó útra tért, és ha igen, hogyan tudja ezt összeegyeztetni belső meggyőződéseivel? Vihart, a közel mindenható istennőt pedig egy váratlan fordulat szembesíti azzal, hogy mihez kezd, amikor nem tudja irányítani az elemeket – ki ő, ha nem a képességei határozzák meg.

Ezek mind könnyen azonosulható, jól dramatizált belső konfliktusok, amikhez látványos és elegánsan kivitelezett akciók párosulnak, és az alkotók szerencsére mindkét téren tisztában vannak azzal, hogy az X-Men lényege a csapatdinamika. Az akciókban az az izgalmas, hogy hogyan tudnak egy csapatként működni, egyenrangú partnerekként kiegészíteni egymást a képességeikkel; hiába van a csapatban Wolverine (Rozsomák/Farkas), nem egymaga viszi a prímet (ebbe a csapdába az élőszereplős filmek közül még a kiváló fejezetek is beleestek). Itt nem szólista szerepükhöz szokott nagy egók csiszolódnak össze, mint a Bosszúállóknál, hanem egy nagy organizmusként összedolgozó hősök alkotnak többet részeik egészénél.

A személyes drámák pedig azért működnek, mert a kirekesztett, üldözött és marginalizált szereplőink egy választott családot alkotva tudnak megbirkózni azzal, hogy a képességeik, a másságuk vajon áldás-e vagy átok. Az X-Ment ez a cseppet sem bújtatott metafora, a bőrszín, szexuális vagy nemi irányultság, etnikai hovatartozás alapján elszenvedett megkülönböztetés fiktív köntösbe csomagolása teszi különlegessé a szuperhősös mezőnyben, amit ez a két rész is szépen illusztrál, a képességeit rejtegető, öngyűlöletét más mutánsokra is kiterjesztő kamasz Robertótól kezdve Magneto emberi bíráinak címzett szenvedélyes politikai nagymonológjáig.

A régi-új X-Men sorozat egyelőre tehát átvágja azt a gordiuszi csomót, hogy egyszerre legyen maximálisan retró és friss szemmel is érvényes, szórakoztató.

A tíz részes első évad egyszerre lesz szerializált és epizodikus: minden részben elmesél egy önálló kis kerek sztorit, de egyben összefüggő cselekményszövéssel is dolgozik. A java még valószínűleg hátravan: a klasszikus képregények rajongói dörzsölhetik a kezüket, hogy a második rész végi fordulat vajon melyik történetet vetíti előre, a többieknek pedig ínycsiklandó rejtéllyel szolgál a következő hétig. Az animátorok is kiélhetik majd magukat, hiszen lesz egy, a 90-es évek konzolos videójátékait megidéző, 16 bites képi világban renderelt epizód is, még feljebb csavarva a nosztalgiát. És bár a színfalak mögött történnek aggodalomra okot adó fejlemények – a premier előtt egy héttel kirúgták a showrunner DeMayót, aki már a második-harmadik évadot készítette elő –, de egyelőre jó érzéssel ülhetünk le minden héten fél órára a szeretetre méltó múltidézésért.

Az X-Men ’97 a Disney+ kínálatában látható.

Huszár András

Huszár András az ELTE BTK-n végzett magyar nyelv és irodalom szakon, műfordítóként dolgozik, 2015 óta ír filmes cikkeket. Specializációja nincs, de ha van egy filmben táncjelenet, az már biztosan előnnyel indul.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com