Sorozat

Zene füleimnek – Engedem, hadd menjen

engedem hadd menjenErős Kusturica-feeling, álspontán jelenetek, őszinte mondatok, egy kis zenélgetés itt, egy kis zenélgetés ott, magántörténetek, zenekari utak. Az Engedem, hadd menjen minden hibájával együtt egyaránt tartogat meglepetést Kiss Tibi rajongóinak, a Csík zenekart kedvelőknek, de még annak is, aki csak ki akar kapcsolódni szűk másfél órára.

Lévai Balázst a legtöbben talán a tévéből ismerik, ezen belül is a Dob+Basszus című zenetörténeti műsor ugorhat be. Persze ez már rég volt, a tévézésen kívül ír, zenél, forgat – most éppen egy zenei dokumentumfilmet.

Három történet fonódik össze: Kiss Tibi rehab utáni élete, Csík János balesetet követő karrierje és az Erdőszombattelki Zenekar útja. És, hogy mi az, ami ezt a hármat összefogja? Hát persze, hogy a címbe rejtett dal, a Most múlik pontosan! A Quimby egyik legismertebb számának feldolgozása hozta meg a Csík zenekar számára az igazi áttörést és ismertséget.

Ám ahogy az ismert, nemcsak őket ihlette meg a szám: boldog-boldogtalan énekelte és talán énekli azóta is. Esküvők, különféle mulatságok, baráti és családi összejövetelek, tehetségkutatók himnuszává vált. Talán kicsit túl sok is volt a jóból. Éppen ezért, most van jó helyen ez a film. Mert még a fülünkben cseng a dallam, de nem halljuk százszor egy nap.

Hogy mi a dal sikerének a titka, nincs kimondva: tulajdonképpen mellékessé is válik a filmben. Sokkal érdekesebb a már említett három sztori. Még a kevésbé hardcore Quimby rajongók számára is ismert tény, hogy Kiss Tibi, a zenekar énekese/frontembere korábban hosszabb időt töltött Komlón, egy rehabilitációs intézményben, és, hogy azóta tiszta. Azt viszont talán kevesebben tudják, hogy hogyan élte meg ezt az egészet. Hogy az elvonulást követően milyen volt ismét színpadra állni, immár józanul. Csík János balesetéről sem tud feltétlenül mindenki – pláne arról, ami aztán következett. Egy másik rehabilitációs történet ez, archív és mai kórházi képsorokkal. Ízlés és rendezői döntés kérdése, de túl magánjellegű az ilyesmi egy szórakoztató filmbe. Márpedig, akárhogy is nézzük, ez egy szórakoztató film, aminek nagyon lehet örülni. Szükség van az ilyesmire.

És itt lép be komolyan a harmadik szál, az erdélyi zenészekkel. Olyanok ők, mintha egy mariachi zenekart ötvöztek volna a Kutyaszorítóban szereplőivel: komolyak, öltönyösek és mindig van a kezük ügyében egy hangszer. Ők ugyanis mezőségi zenét játszanak, olyat, amilyen betét belekerült a Csík Zenekar Quimby-feldolgozásába. Talán nem is az a fontos (amely egyébként a film szándéka szerint a csúcspont volna), hogy ők mind együtt zenélnek – ha csak egy fellépés erejéig is –, hanem maguk a figurák: a fiúk (akik persze férfiemberek) és az unoka, aki viszi tovább az apa/nagypapa örökségét. Azét, aki kijelölte számukra az utat, amelyről, úgy tűnik, letérni nem lehet.

Egyszerre abszurd, kacagtató és végtelenül szomorú az udvari jelenet, ami bárkinek ismerős lehet, aki itt vagy innen nem olyan messze született harminc, negyven vagy még több évvel ezelőtt. Nagyjából rendbe szedett udvar a napon döglő kutyával, macskával, pálinka műanyagflakonból műanyagpohárba, töltött káposzta és a magyarok, akik rendíthetetlenül magyaráznak akkor is, ha tudják, a másik egy rohadt szót nem ért belőle. Kínos, kedves, hazai.

A karakterek mentik itt is a helyzetet. Hál’istennek szívesen elidőzik a nézői tekintet egy-egy arcon, félmosolyon, felhúzott szemöldökön. Aztán jön, aminek jönnie kell: a közös zenélés. És itt most be kell vallanom, hogy habár nagyon szeretek zenét hallgatni, komolyabb zenei előképzettséggel nem rendelkezem – de: mintha nem lenne meg az az összhang, (hogy is lehetne egyébként?) amit oly nagyon át akarnak adni a készítők. Egyszerűen nem jó hallgatni a két együttest együtt.

Van ilyen. Ehhez képest a film utolsó része a nagy közös koncert körül forog, amely szintén nem hozza azt, amire láthatóan hivatott. Külön mindenki rendben van, de ez így közösen nem olyan fényes. Ha egy kicsivel több volna itt is az abszurd, az önirónia, másként festene a dolog.

engedem hadd menjen2

Ez sem übereli egyébként a film egyetlen, számomra totálisan értelmezhetetlen jelenetét, amelyben Bus István feszeng Kiss Tibi mellett. A Quimby sztárja hozza a tőle megszokott stílust, bár kicsit rontja az élvezeti értéket a mesterkélt szituáció, nevezetesen egy telefonos beszélgetés. Az újságírót többször is láthatjuk pillanatokra, amikor is zavartan néz, majd elmondja a természetességet minden szempontból nélkülöző módon, hogy ő akkor most egy interjút készít egy női magazin számára. Biztosan szükség volt rá, hogy ez a bizarr néhány perc benne maradjon a filmben, de azért kár.

Mindent egybevetve tényleg szórakoztató alkotásról beszélhetünk, ami néhány pillanatot leszámítva nem veszi magát komolyabban, mint ami. És ez mindenképpen jó pont, ahogy az is, hogy bemutat olyan embereket, akik szenvedéllyel, szeretettel csinálják azt, amit. Ez meg egy jó üzenet. Ja, és május 24-én este látható az M2 / Petőfi TV-n.

Maksai Kinga

A filmhez az irodalmon, a színházon és a művészettörténeten keresztül vezetett az utam. Ami a diplomákat illeti, az ELTE-n végeztem magyar, illetve filmelmélet és filmtörténet szakon, jelenleg pedig az SZFE televíziós műsorkészítő szakán készülök befejezni a tanulmányaimat. Mindig is imádtam moziba járni, maradandó mozis élményeim közé tartozik az Apollo 13, a Titanic és az első 3D-s film, amit Disneylandben láttam. Sokakkal ellentétben nem vetem meg a tévét és a DVD-t sem. Azt mondják, hogy ha sokat tudsz valamiről, akkor már nem vagy képes úgy élvezni a dolgot. Én még mindig felhőtlenül szórakozok egy sitcomon, ami ugye két dolgot jelenthet: vagy nem igaz rám a fenti állítás, vagy... Nem tartom magam sorozatfüggőnek, de a csajos és vicces változatokat szívesen nézem. A bennem élő feminista entellektüelt elnyomva imádom a Szex és New Yorkot, a Modern Family és a Bored to Death című sorozatokat pedig az utóbbi idők legjobbjainak tartom. Egy éve vagyok a tagja a Filmtekercs csapatának, jelenleg a fesztivál rovatot vezetem.

Filmek: Nem csak műfajok, hanem rendezők és színészek alapján is válogatok, így jöhet minden, amiben van egy kis Woody Allen, Tarantino, Alejandro Gonzalez Iñárritu, Mike Nichols, Philip Seymour Hoffman, Javier Bardem vagy Meryl Streep. Barátkozom az animékkel és Bollywooddal, de mellettük hű maradok régi kapcsolataimhoz is. Nehéz kiemelni filmeket, mert ez folyton változik, de most éppen: Diploma előtt, Madárfészek, 21 gramm, Annie Hall, Elveszett jelentés, A nagy Lebowski, Halálbiztos, Tükör, Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén, Melankólia, Totoro, Ra One, Chungking Express.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com