Sorozat

(Zen)élni akarok! – Limonádé

A cím nem árul zsákbamacskát, Patricia Riggen (Így neveld az anyádat) különösebb mélységgel nem rendelkező tévéfilmje egy Disney-kompatibilis, direkte a tiniknek készült, zenés alkotás. Karikaturisztikus felhangja miatt a Limonádé mégis érdemes az egyszeri megtekintésre.

A Limonádé, vagy eredetileg Lemonade Mouth a címadó, iskolai zenekar megalakulását és csúcsra jutását követi nyomon, s mintaszerű történetéből következik, hogy a film érinti is a zenés, táncos vagy éppen középiskolai mozgóképek bejáratott kliséit. A sztori az öt különc összerázódásától indul, akik aztán beneveznek egy tini-bandák felfedezésére specializálódott versenyre. Természetesen megkapják erkölcsileg kevésbé méltó riválisukat is, míg végül – a belső konfliktusokat megoldva, a külső fenyegetéseket elhárítva és a zavaros családi háttereket rendezve – be is törnek a zenei piacra.

Mark Peter Hughes az alapanyagul szolgáló ifjúsági regényében a sablonosságot sok nézőpontos elbeszéléssel igyekezett hatálytalanítani, e megoldás azonban az adaptálás folyamán sajnálatosan felszámolódott. És mégis, ha egy pillanatra felhagyunk a felületes szemmel verés taktikájával, a mozgóképes verzióban is felfigyelhetünk érdemi elemekre: a habkönnyű felemelkedés-történet és a papírmasé karakterek világában például (ön)ironikus vonásokat is fellelhetünk. Patricia Riggen szembetűnő, s egyben egyetlen tényleg összeszedett megoldásának bizonyul, hogy egy totalitárius rendszert vázol fel a tanintézeten belül. Az anyagias igazgató (Christopher McDonald) kizárólag a sportklubokat támogatja, mert sikereikből komoly pénzösszegeket fordíthat az infrastruktúra fejlesztésére, ám ezzel együtt az összes többi diákszervezetet – pláne a művészeti szakköröket – az alagsorba száműzi. Így a Lemonade Mouth kvázi földalatti mozgalomként hódítja meg az iskolát, majd idéz elő nemzeti – vagy ha a Disney befolyására gondolunk, globális – zenei forradalmat. S ha a diktatórikus kiindulópontnak valódi mélysége nincs is, van annyira találó karikatúra, hogy megteremtse a hitelét a zenekar népszerűsödésének, illetve az én-elfogad(tat)ás korosztályos mondanivalójának.

Lemonade Mouth - Limonádé

Merthogy ifjúsági film lévén a jövő nemzedéknek szánt tanulságok eredményes közvetítésére megy ki a játék, s a rendezőnő olyannyira az önmegvalósítás nimbuszának öregbítésére koncentrál, hogy a nyálfaktor fellendítésére használható romantikus szálakat határozottan megnyesegeti. Mind a bimbózó románc beteljesülését, mind pedig a szerelmi háromszög feloldását tolakodásmentesen varrja el.

Ugyanakkor a családi konfliktusok mellett már nem lehetett elmenni, hiszen általuk Patricia Riggen a nézői azonosulás reményében – ha mesterkélten is, de – árnyalhatta a hősök jellemét, plusz az iskolai közösségen túlra is kormányozhatta a zenekar forradalmát. Míg Charlie-nak sportőrült családjával kell elfogadtatnia zeneszeretetét, addig az indiai Mónak apja szigorú nevelését kell megtörnie. A félárva Wen atyja újabb házassági tervével igyekszik megbékélni, a nagymamája által nevelt Olivia pedig elhunyt édesanyja emlékének megőrzésén, illetve édesapja elítélésének feldolgozásán fáradozik. Végül a lázadó Stellának szuperintelligens családjával kell beláttatnia: annak ellenére, hogy nem egy észkombájn, kiváló vezetői képességekkel rendelkezik.

A családi hátterek kétségkívül változatosak; elő is segítik, hogy minden egyes kamasz megtalálja a számára legszimpatikusabb „példaképet”, a giccsbe fúlás elől azonban már nem mentik, a hagyományos szerkezet miatt nem is menthetik meg az irányvonalat: gondoljunk csak bele, a zenei finálé előtt öt, hasonló konfliktust kell letisztázni! Öröm az ürömben, hogy a családi összeborulások a zenekar forradalmi térhódítását azért sikerrel támogatják meg. Ráadásul e központi szál meglehetősen következetes ívet is kap: a kezdetben a kutya által sem érdekelt zenekar dalát a végső megmérettetésen a főhősök helyett már a nagyközönség adja elő, egyszerre jelezve rebellis szólamaik révbe érését, az önmegvalósítás eszméjének hitelét, valamint identitásuk korosztályos kiforrását.

A Limonádé tehát az ifjúsági filmek mezőnyében sem egy világot rengető alkotás, ám kétségtelen, hogy a Disney emblematikus tévés próbálkozásánál (High School Musical) a rendezőnő arányérzékének köszönhetően lényegesen egészségesebb szórakozást kínál. S az az igazság, hogyha már amúgy sem tudjuk megakadályozni, hogy a kamaszodó generáció komoly hányada eleve a hasonló próbálkozások iránt érdeklődjön, akkor megérheti bevállalni előzetes szülői felmérés után Patricia Riggen filmjét. Egyrészt, mert az önmegvalósítás Amerika-ízű tanulságát úgy tudja közvetíteni, hogy az a bulikra, ruházkodásra és románcokra hangolódó korosztály álmodozó szívéhez még eljusson; másrészt mert habkönnyű mázán át-áthatol az irónia; s harmadrészt, mert ezek a tinik – noha könnyen lehet, hogy az előadatott zenék kb. sosem láttak hangszert – energikusabbak és eladhatóbbak a színpadon, mint a hazai tehetségkutató show-k szereplői.

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Vászon nélkül és a Fesztivál rovat szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés