Nem véletlenül hasonlította a külföldi sajtó a Disney+ legújabb sorozatát Wes Anderson alkotásaihoz. Kapunk ugyanis a vizuális világból, a történetmesélő zenéből, valamint a finom, de szórakoztató humorból. De lássuk, mire is elég mindez a The Mysterious Benedict Society eddig bemutatott két része alapján.
A stúdióóriás streamingjének saját gyártású sorozata, a The Mysterious Benedict Society hangulatban, humorban és fordulatokban egyértelműen a fiatalabb korosztályt célozza meg, noha mondanivaló és epizód-hossz tekintetében még mindig a felnőttek a célközönsége. Kérdés csupán az, hogy ez a kettőség hogyan is fér meg egymás mellett.
Azaz mire is elég egy elgondolkodtató kerettörténet, néhány szimpatikus gyerekszínész és egy kis Wes Anderson-féle stíluskeverék?
Trenton Lee Stuart 2007-ben megjelent regénye azonnal siker lett világszerte. A young adult műfaj azóta is kedvelt képviselőjét ráadásul több folytatás is követte, úgyhogy nem meglepő, hogy a Disney+ lelkesen vitte képernyőre a négy különleges okos kisgyerek kalandos történetét.
És bár mostanában egyébként is sok YA sorozat érkezik – gondoljunk csak a A Baker Street-i vagányokra, a Sweeth Toothra, a Shadow és Bone-ra vagy az Európa a jövőbenre -, amelyek szintén előszeretettel reflektálnak a mai társadalomra, Stuart közel 15 éves könyve egy olyan problémával sújtja a világát és annak lakóit, amely mostanra szinte relevánsabb, mint valaha.
A The Mysterious Benedict Society történetében ugyanis a töménytelen rossz hír egyszerűen beeszi magát az emberek lelkébe, elméjébe, állandó szorongást és félelmet keltve. A médiumokból csak a negatívumok folynak, éhínség, háború, gazdasági hanyatlás, balesetek és a többi.
Ezt a nyomasztó világvége érzést pedig igen csak könnyen át tudja érezni a néző is – főleg az elmúlt másfél év tekintetében.
A mondanivaló tehát jócskán ott van a sorozat mögött, ugyanakkor, a szereplők kora miatt, akik inkább a tiniség alsó határán mozognak mindez egy kicsit túl nehéznek hat. Igyekeznek ugyan a készítők oldani a komolyságot némi humorral mind a dialógusok, mind az egyszerűbb fizikai gagek terén, az eredmény azonban felemás.
A címben is helyet kapó Benedictet Tony Hale alakítja, aki bár láthatóan élvezi a szerepet, kisujjából kirázza a kissé dilis, szétszórt és nem mellesleg narkolepsziás tudóst. Aki azzal bízza meg a négy gyereket, hogy egy titkos küldetés keretében menjenek el abba az iskolába, amely futószalagon “gyártja” a kötött ideológiához ragaszkodó fiatal nemzedék egyedeit. Ha rátalálnak, hogy honnan is jön a tömérdek rossz hír nap mint nap, akkor arra is van esély, hogy leállítsák a világra oly ártalmas gépezetet.
A probléma csak az, hogy a közel egy órás epizódok nagyon lassan csordogálnak. Még úgy is, hogy tényleg több ízben is visszaköszön Wes Anderson sárgás fényben tündöklő álomvilága.
A kosztümök, a díszletek, a szereplők és dolgok középre állítása, valamint a játékos zene mind-mind visszaidézik a rendező munkáit.
A fő zenei motívum pedig a Sherlocknak hajt fejet már-már ugyanolyan dallamaival. Amely egyébként elegánsan utal a főszereplő gyerekek intellektuális felsőbbrendűségére.
Mindez azonban kevés, ha maguk a karakterek ugyan aranyosak, a gyerekszínészek pedig korrektül végzik a munkájukat, de mégsem látunk kiemelkedően maradandó jeleneteket. A fordulatok sablonosak, a dialógusok sokszor erőltetettek, én pedig számtalan képsornál éreztem azt, hogy szinte látom magam előtt a forgatókönyv betűit. Hogy akkor most XY ide áll, ijedten néz, vagy duzzogva kivonul a szobából. A látványvilág ötletességéhez a történet képernyőre adaptálásának is fel kellett volna nőnie.
A The Mysterious Benedict Society mindezzel együtt is bájos, hangulatos és kedves, de az epizódok hossza, a jelenlegi tempó és a karakterek sablonosságba miatt azért koránt sem beszélhetünk kiemelkedően jó sorozatról. A kisebb korosztálynál talán jobban működnek az ismert elemek, amíg a mondanivaló miatt a felnőttek figyelmére is érdemes lenne a mű, de hibái révén valójában egyik irányba se ment igazán el. Legalább is a kezdő két epizód végeztével.