Magazin

A jó, a rossz és a csúf – Ilyen volt az idei Oscar

oscar melissa mccarthy

Az idei díjszezon a 91. Oscar gálával hivatalosan is révbe ért: sok meglepetéssel, még több csalódással, szolid drámával és túlcsorduló közönnyel az Akadémia felkiáltójel helyett egy álmos pontot tett a mondat végére.

Nem az idei volt minden idők legrosszabb gálája. Voltak sokkal arcpirítóbb, összefüggően kínos show-k, de nagy vonalakban elmondható, hogy azok a rendezvények vállaltak valamit, szerettek volna valamilyenek lenni és csak ezután vallottak kudarcot. Az idei, 91. Oscar-gála

rajthoz sem állt.

Vagyis többször nekilódult, hogy most aztán… De csak azért, hogy végül minden újításának elengedje a kezét: a populáris Oscar-kategóriától az adásszünetben átadandó négy díj blamájáig. Az esemény nem sikerült olyan rosszul, ahogy azt az előjelek sejtetni vélték, viszont mindössze egy olyan díjkiosztót láttuk, amit nem volt sokkal élvezetesebb végigülni, mintha másnap a ‘tekercsen végiggörgetnénk a győztesek névsorát.

Fontosnak érzem megemlíteni, hogy annak ellenére, hogy kifejezetten idegesít, hogy ilyen semlegesre sikerült az idei gála, nem célom indulatból savazni az Akadémiát és az Oscart. Divatos gesztus évről-évre kinyilatkoztatni, mennyire elértéktelenedett a díj, és hogy valójában mennyire leszarjuk az egészet – ami azért fura, mert ha valóban közömbös lenne a számunkra, mi értelme volna folyton felhúzni magunkat rajta?

Az Oscar nem érdektelen. Továbbra is, töretlenül, a legfontosabb szakmai elismerés. Az idei év kaotikussága annak volt a tanúbizonysága, hogy a vezetőség szeretné a kor elvárásaihoz idomítani az Oscart és újrafényezni a gála renoméját. Az Akadémiát évek óta rugdossák azért, hogy mutasson valami újat, hogy legyen értelme végigülni a gálát, és most, hogy tettre sarkallja magát a szervezet, ugyanazok az ember hüledeznek az (egyébként valóban hajmeresztő) döntések után.

Számomra fontos ez a díj, remek program átvirrasztani a gálát, tippelni a győztesekre, majd csalódni. Szeretném, ha az arra érdemes produkciók érnének révbe a végén, és nem célom, hogy a szalonból kifelé ordibálva gyalázzam az Oscart.

A jó…

Akadtak minőségi, szórakoztató és kiengesztelő pillanatai a ceremóniának. Az este egy Queen-zsebkoncerttel nyitott, ami nem példa nélküli az Oscaron, legutóbb két éve Justin Timberlake rázta fel a közönséget a Can’t Stop the Feeling című jelölt dalával a nyitányon, hogy aztán Jimmy Kimmel telepofával trumpozó monológján szépen visszaaludjunk. Nem tudom, kinek volt ingerenciája arra, hogy Glenn Close-zal és Alfonso Cuarónnal csápoljon a Radio Gagára, de az első percek után a szürrealizmus szerelmeseinek máris megérte ébren maradni.

A koncert ennek ellenére aranyos dolog volt, persze örültem volna, ha nem a Bohém rapszódia apropóján lépnek színpadra, viszont az est legjobb zenei performanszát így is lenyúlta tőlük Bradley Cooper és Lady Gaga, akik zavarbaejtően erotikus duettjükkel valószínűleg hónapokra kibérelték kisebb-nagyobb pletykalapok, kisebb-nagyobb hasábjait. A Shallow című dal Cooper szerény énekhangja ellenére is csodásan szólt, miután a legádázabb Buster Scruggs-fanokban sem maradhatott kétség afelől, hogy jó helyen lesz a Shallownál az Oscar.

Az este legbájosabban felkészületlen beszédét Olivia Colman produkálta, aki az utolsó percben A kedvenc című filmet mentette meg a díjtalanságtól, és legalább annyira meglepte, hogy Oscart nyert, mint mindenki mást. Glenn Close-nak már a markában volt a szobor, szegény még aranyszínű ruhát is öltött a nagy alkalomra, de az Akadémia hetedszer is helyben hagyta ezt a kiváló színésznőt, így továbbra is ő napjaink legtehetségesebb Oscartalan aktora.

Díjazása mégis tagadhatatlan kompenzáció lett volna, így nem kicsit örülhetünk annak, hogy az öt jelölt közül egyértelműen a legjobb alakításnál landolt a szobor, a helyzettel pedig Colman rendkívül szimpatikus és emberi módon nem igazán tudott mit kezdeni: szemérmesen csapongott, sírdogált, viszont mindezt valahogy olyan szórakoztató és megható módon tette, hogy a beszédéért simán kaphatna még egy Oscart.

http://www.youtube.com/watch?v=hy8z_Tq_VHo

Remek volt látni, hogy egy akkora multitalentumot, mint amekkora Alfonso Cuarón, ismét Oscar-zuhany alá parancsol az Akadémia. A Roma rendezője három szinte alig megkülönböztethető beszédet is mondott, ami önmagában szórakoztató, mert mi sem kellemesebb probléma annál, minthogy túl sok Oscart kell átvenned, és már fogalmad sincs mi újat tudnál még mondani. :)

A rendezői Oscart ráadásul Guillermo del Toro adta át, akivel legalább kétszer olyan hosszan ölelték egymást, mint amit a jó ízlés megenged. Én azért szorítottam, hogy valahonnan előugrik a harmadik hombre, Inarritu is, és a szemünk előtt borul egymás nyakába összesen 11 Oscarnyi mexikói pasas.

 

…. a rossz…

Bármennyire is szerettük volna, Cuarón negyedszer nem állhatott színpadra, mert az inverz Miss Daisy sofőrje, a Zöld könyv nagy meglepetésre lenyúlta a fődíjat. Nem angol nyelvű film ilyen közel még nem volt a legjobb film-díjhoz és annak ellenére, hogy nagyon kedveltem a Zöld könyvet, azért mindig keserű a szőlő, amikor nem az év legjobbja a legjobb.

Nagyobb probléma viszont, hogy Kevin Hart, a komikustársadalom legújabb Chris Rockja, aki évek óta potenciális jelöltként merült fel a posztra, végül nem mutatta meg, milyen házigazdája is lenne az Oscarnak. Talán ebben ragadható meg az idei díjátadó kudarca: az eseménynek nem volt íve, nem volt egy olyan személyiség, aki karakteressé tette volna a díjátadót. Úgy tűnt, mintha az Akadémia is túl szeretne lenni az egészen.

Harminc éve nem fordult elő, hogy házigazda nélkül vezényeljék le az Oscart. Ezalatt sok tehetséges és sok alkalmatlan figura lépett a porondra, de egy gála sem volt olyan papírízű, mint az idei. Nem volt narratívája az egésznek, random bedobált gegek érkeztek csak, ráadásul a durván övön alul teljesítő Tina Fey-Amy Poehler (és Maya Rudolph) pároson vagy hármason kívül senki sem töltött fél percnél több időt a színpadon.

Ami nagy kár, mert Keegan-Michael Key, Awkwafina és Melissa McCarthy is magában hordozta egy jó host potenciálját a díjátadók közül.

http://www.youtube.com/watch?v=CiFkVp-R088

Kellemetlen köszönőbeszédek idén is akadtak bőven. Ezek közül kettőt szeretnék kiemelni. Az elsőt a legjobb rövid dokumentumfilm díját elnyerő Period. End of Sentence producere, Rayka Zehtabchi követte el, aki féktelen sipítozás közben viccelődött vele, hogy nem azért sír, mert menstruál. (Sóhajt.) A másik dicstelen performansz az élőszereplős rövidfilmnek járó szobrot elhódító csapathoz kötődik: Guy Nattiv és Jaime Ray Newman nem mondtak semmi különösen nagy sületlenséget, de utóbbi olyan fülsiketítő ripacskodás közepette hadonászott a díjjal a pódiumon, hogy az álom írmagját is kitépte belőlem, amit sosem bocsátok meg.

 

…és a csúf

Nehezemre esik eldönteni, hogy Spike Lee exhibicionizmusa, cinizmusa vagy egomániája a nagyobb. A rendező, aki harminc éve egyetlen makulátlan mesterművéből, a Szemet szemértből él, és azóta többségében csak Chi-raq-kel és Oldboy-remake-kel haknizik, most mégis akkora arccal érkezett a gálára, hogy szinte alig fért be a Dolby Theaterbe.

Ahonnan kisvártatva széles gesztusok közepette ki is rohant volna, miután a Zöld könyv megnyerte a legjobb film díjat, ha nem állítják meg a kijáratnál. Ezután a karrierje első Oscarját nyerő rendező – aki ugyan 2016-ban már kapott egy Honorary Awardot az Akadémiától – visszaült a helyére duzzogni, hogy aztán a győzteseknek tartott sajtótájékoztatón produkálja magát. Miután átvette élete első szobrát, azzal nyitott, hogy „el se indítsátok azt a kibaszott órát”, és már darálta is frusztrált, csillapodni nem akaró, dühös sérelmeit.

Spike Lee egy seggfej,

aki épphogy kiásni igyekszik azokat az árkokat, amiket a Zöld könyv-féle alkotások betemetni szeretnének.

Keserű tény továbbá, hogy a 2018-as esztendő legtöbb Oscarral kitüntetett alkotása a Bohém rapszódia, a második pedig (hál’ Istennek csak holtversenyben, de) a Fekete Párduc. A két nyilvánvalóan méltatlanul Oscarig rugdosott popcorn-mozihoz vágott díjak közül viszont egyik sem igazán méltatlan, szerencsére a két film együtt is csak egy nem technikai kategóriában tudott nyerni: Rami Malek lett a legjobb színész.

Ez felettébb szomorú tény, mert így egy jó darabig biztosan nem kapunk normális Queen-filmet, legalábbis addig biztosan nem, amíg a banda még élő tagjai meg nem halnak. De miért is kéne jó Queen-filmnek készülnie, amíg az Oscarhoz elég az a ragadós, negédes nosztalgia is, ami a szavazókban ébred, miközben felcsendül a We Are The Champions?

Ez volt tehát az idei Oscar-gála, ahol mind a nyolc legjobb film-jelölt hazavihetett legalább egy díjat, és ahol mindenki nyert, kivéve Glenn Close-t, a Romát és a nézőket.

***

A cikket 2019. február 28án frissítettük Spike Lee Oscar-díjainak számát tekintve.

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com