Kommentár

A Hairen még mindig sírok – privát Milos Forman

Úgy kilencéves lehettem, amikor szüleim először megmutatták a Hairt. Először csak a dalok tetszettek, aztán pár év múlva átnéztem gyorsan a stáblistát. Innentől kezdve Milos Forman volt az egyik kedvenc rendezőm, és sosem kellett meghasonlanom. Nagy kár, hogy pont akkor hagyott fel a rendezéssel, amikor én elkezdtem kritikusként dolgozni.

Valószínűleg senki sem gondolt forradalmi hatásra, amikor kisiskolásként kezembe került apám videokamerája és kicsi egyszemes kijelzőjén végignéztem a Hairt. Nem mondom, hogy Dolby Surround az a kis kukker, ami elindított a filmek iránti szerelem felé, de arra pont jó volt, hogy 1.) fülembe kerüljenek a dallamok, 2.) szüleimet a rendszerváltás hajnalán Vietnámról, szabadságvágyról és önfeláldozásról, közösségről és szeretetről kérdezzem.

Kilencévesen megismertem, hogyan hathat a film az érzelmeinkre, és ettől az érzéstől nem szabadultam. Elkezdtem sorra nézni a többit. Először az amerikai klasszikusokat: az Amadeus Requiemre írt nagyjeleneténél azóta sem láttam jobbat. Az Ember a Holdon óta tudom, hogy nem szabad hinni a saját szememnek, a Száll a kakukk fészkére óta pedig, hogy másénak is csak módjával.

Milos Formannak viszont egyre jobban hittem. Amit anno valahogyan megsejtettem, szép lassan kezdett kibontakozni bennem a többi film kapcsán. Én voltam Andy Kaufman, együtt lázadtam a nővér ellen, Mozart pedig megtanított arra, hogy a zseni és az őrült között nagyon keskeny a határ. Mindeközben megsemmisültem Larry Flinttel.

Már ilyen bizonyosság mellett kezdtem el nézni a korai cseh filmeket, hogy tovább árnyalják a képet. A kissé cinikus, tipikus csehszlovák,

hrabali humorral megáldott, szíve mélyén azonban a diktatúrát mélyen elutasító, nemzetéért aggódó igazi közszereplőt ismertem meg.

„Ami nem öl meg, az megerősít” – tartja az ismert mondás, és erre rímel az életéről szóló dokumentumfilm 2009-ből, aminek címe Milos Forman: Amibe nem halsz bele… Amiben sokat mesél azokról a ’60-as évekről, a lánctalpak miatt hátrahagyott országról, az éppen akkor mindent felforgató és elmaradt Cannes-i Filmfesztiválról és az amerikai újrakezdésről.

Bergerhez hasonlóan Forman is mindent felégetett maga mögött ekkor egy nagyobb cél érdekében. Ki tudja, mi lett volna, ha nincs ’68. De lett. És én azóta is mindig sírok, ha valaki beengedi a napfényt.

Címkék
Avatar

Sergő Z. András

Sergő Z. András alapító, főszerkesztő-helyettes. Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film követője. Kedvencei a dokuk, a kamaradarabok, sport- és valláspolitika. sergoandras@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..