Fókuszban Tárca

Suspiria-hét: Hogyan mentsük meg a horrort?

Te is unod a kiszámítható horrorokat? Így lehetnének jobbak a horrorfilmek!

Korábban franchise-okkal foglalkoztunk, most egy egész műfajnak kínálunk új stratégiát: Így mentenénk meg a horrorfilmet!

Szüksége van a horrornak egyáltalán mentőövre? Az egyik legősibb mozgóképes műfaj első pillantásra köszöni, megvan: minden évben rengeteg horror érkezik a mozikba és a polcokra, sok közülük sikeres is lesz. Hollywood csak úgy ontja magából a legkönnyebben megtérülő (olcsó, de ahhoz képest nagyot kaszáló) filmeket, és számomra ez is a probléma (és volt mindig is): egymásba folynak ezek az alkotások.

A horror sokkal többre képes, mint amit korunk alkotói kihoznak belőle. Íme a négy tanács, ami javíthat a horrorfilmek minőségén és fogadtatásán!

 

Elég a formulákból!

Unod már a paranormálist? A kísértetházakat? A démonokat, melyek az életedre törnek; teljhatalmuk van, de a kétórás játékidő alatt nem képesek arra, hogy eltegyenek láb alól? Lefordulsz a székről, ha megint egy maszkos hústorony elől menekülő huszonéveseket kell nézned?

A horror műfaja nem napjainkra vált kiszámíthatóvá, és valószínűleg nem az 1996-ban készült Sikoly kezdte el először kiforgatni a szabályrendszerét.

Sikoly

Nekem már a könyökömön jönnek ki az olyan jelenetek, amikben a rendező atmoszférát igyekszik teremteni, de helyette csak emberek sétálnak végig sötét folyosókon, kisebb neszekre reagálva. Annyira ingerszegény az a műfaj, ahol még mindig az ajtónyikorgástól és a felugró rémalakoktól kell félnem – ebből is látszik, hogy

a horrorfilmek üteme nagyon kiszámított, és ettől kellene eltérni.

Képzeljük csak el, ha a hangos ijesztés nem akkor érkezne, amikor számítanánk rá – vagy nem is hangos ijesztés lenne, csak valami bizonytalan figura szépen, csendben bekúszna a képre. A paráztatás már azért is megbicsaklik, mert nem mernek eleget kísérletezni. A horrorok nagy része az ismeretlentől, az irracionálistól való félelmen alapszik. Ha egy rendező képes ezeket az elemeket becsatornázni a filmjébe, garantáltan nagyobb hatást tud elérni.

A boszorkány

A horror új királyai azok lesznek, akik eltérnek a szabályoktól: akár humorosan, akár komolyan véve. Az ironizáló Ház az erdő mélyén, Trancsírák és egyebek mellett a kemény horror oldalán a Fekete hattyú, az Örökség vagy A boszorkány az egyedi ábrázolásmódot és hatásmechanizmust képviselik. Új szabályokat írnak a horrorműfajnak: a cél, hogy többé ne tudd, mi várható a következő jelenetben, és a körmeid végre veszélyben legyenek attól, hogy lerágod őket.

 

Az ijesztgetésnek legyen tétje!

Ha agyérgörcsöt kapsz a jump scare-ektől, ne félj, rád is gondoltam! A jump scare többnyire egy aljas trükk arra, hogy ingereket váltsunk ki a nézőből, de nem atmoszférával vagy történettel, pusztán hanghatással: a felugró formák és hirtelen zajok összhatása egy pillanatnyi ijedtséget vált ki a nézőjéből, ezzel felriasztva félálmából.

Insidious: Az utolsó kulcs

Az igazi horror azonban nem ilyen:

az veled marad még a jelenet után is;

belegondolva borsódzik a hátad.

A probléma nem magával a jump scare-rel, hanem a használatával van. A hirtelen „ugratás” tényleg lehet félelmetes. Gondoljunk bele, hányan félnek a moziból hazafelé az erdőtől vagy bokroktól – attól tartanak, hogy kiugrik rájuk valami, és ez a jump scare eredménye. A különbség az, hogy míg ott ténylegesen rémes dologtól rettegnek, addig a filmesek nem feltétlenül erre használják ezt az eszközt.

Sokszor hazug ijesztgetéseket látunk, melyben a főszereplőt nem a félelem igazi okozója, hanem egy macska, egy berendezési tárgy vagy egy viccesnek gondolt, Kész átverés! mániás mellékszereplő okozza. Komolytalanná teszi az atmoszférát, és a későbbi – már tétre menő – ijesztgetésekről is leveszi a súlyt. Ha viszont igazi marad, és a jump scare tényleg jogosan ad okot a félelemre, hozzáad az élményhez és megtartja a horror velőtrázó erejét.

 

Merjünk logikusan építkezni!

A horror sok esetben kedveli azt, mikor olyan figuráktól kell megijedni, akik nem működnek a természet rendje szerint. Az ismeretlen tényleg ijesztő, de sok esetben csak vállvonogatás lesz az eredménye, ha minden alkalommal úgy csavarjuk a történetet, ahogy nekünk tetszik. A néző elveszti a kapcsolatot a film valóságával, ha folyamatosan nálunk van a royal flush.

A Démonok között szörnyei például miért nem ölik meg a szereplőket? Hiszen annyi alkalmuk van rá, és láthatóan uralják a saját terüket. Egyszerűen csak kísértik, szívatják a szereplőket; ha meg ténylegesen meghal valaki, az csak kisebb mellékszereplő lehet, a főhős soha.

Halloween: Feltámadás

A halál tehát közel sem egyértelmű. A Halloween-sorozat például évtizedeken keresztül erre épített. Viszont fárasztó azt nézni, hogy Michael Myers a sokadik beleeresztett tár után is felkel és jár. Az utolsó pillanatos feltámadások és csalások elkerülése érdekében érdemes felállítani egy belső szabályrendszert, ami lehetővé teszi azt, hogy a néző képben legyen, mi is történik.

A legjobban a Végső állomás alkalmazta ezt, ahol világos volt, milyen sorrend szerint haláloznak el az illetők, és hogyan lehet kikerülni a csávából és életben maradni. A közönség így képes szurkolni a hősnek, és nem érzi átverve magát, amikor a legyilkolt rém a stáblista előtt újra felbukkan a semmiből.

 

Az igazi horror csak történettel működik!

Fontos kérdés, hogy miért nézünk horrorfilmet (lásd cikkünket a horror lélektanáról!) Szerintem azért, mert olyan rémületes helyzeteket tudunk közel érezni magunkhoz, amiket a hétköznapokban nem szeretnénk átélni. A horror szereplőivel sosem cserélnénk, de belekerülhetünk a bőrükbe egy egész estés történet erejéig – a történet azonban sokszor hiányzik ezekből a filmekből.

Ha teletoljuk a horrort sötét folyosókon lézengéssel, vagy durvának szánt jelenetekkel, melyről azonnal kiderül, hogy csak álom volt, akkor elég hamar elérhetjük a 80-90 perces játékidőt. Érdemben azonban nem történt semmi, és sok horror ezért igencsak megúszósra sikerül. Nem elég, ha kitalálják az alapot és a végén lévő csavart, majd megpróbálják elvonszolni a cselekményt a kezdettől a végpontig: ha az alkotók gondolnának a köztes részekre is, már nem tartana ott a műfaj, ahol.

Tűnj el!

Azért félünk egy filmtől és azért izgulunk rajta, mert féltjük a szereplőt a történet középpontjában. Szeretnénk, hogy eljusson a céljáig, vagy egyáltalán túlélje az eseményeket. Épp ezért kulcsfontosságú, hogy átélhető – és akár szerethető – hősöket prezentáljunk a nézőknek: a szerethetőség pedig a történetből fakad majd. Nem lehet megúszni a történetírást, különben dobhatjuk ki a kukába az egész élményt. Ha nem tartok attól, hogy mi fog a szereplővel történni, akkor le vagyok választva a horrorról, kívülállóként pedig nincs mitől félnem, hiszen tudom, hogy csak egy filmet nézek.

A nézői közöny az, ami egy horrorfilm halálát jelenti.

Amikor csak a következő jump scare-t várod, hogy a csajod akkorát ijedjen, hogy egyből odabújjon hozzád a moziteremben. Végigrágod a popcornt, felszlopálod az üdítőt, majd legközelebb a Facebookon felteszel egy körkérdést, hogy „Hé! Tudtok mondani egy jó horrort?”

Több beszámolót is hallottam az Örökség vetítéseiről, ahol a közönség a film több bizarr, ám feszült jelenetén nevetett. Nem is csodálkoztam ezeken, ugyanis Ari Aster alkotása máshogy állt a műfajhoz, mint egy Annabelle. A közönség – köztük én is – elfelejtette már, milyen az, amikor elemi rettegés fogja el az embert. A legjobb horrorfilmeket manapság pont az köti össze, hogy minél távolabb akarnak kerülni a műfajtól, és pont az a jó bennük sokszor, ami nem a horror. A Tűnj el!-ben a hétköznapi helyzetek kiforgatása, a Viharszigetben a nyomozás szála, az Azban a gyerekek kapcsolata, A meghívásban a lassan adagolt rejtély kibontása.

az
Az

Mindet összeköti a történet központi mivolta. Ez visszaadhatja a reményt azon horrornézők számára, akik nemcsak bazári szellemvasútra kívánnak befizetni, hanem filmet is akarnak nézni. Ha a horror eszközeit frissítjük és a sztorialapokat erősítjük, talán nem kell majd minden év végi összegzés legrosszabbjainak listáját horrorfilmekkel feltölteni.

 

***

Az írás a Suspiria-hét alkalmából készült. Olvasd el a cikksorozat további részeit!

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Ráadás rovat szerkesztője. Kedvencei az életszagú, morális kérdéseket feszegető filmek – az igényes blockbusterek mellett. Az írás mellett egy filmes rádióműsorban is próbálgatja szárnyait.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..