Magazin

Inclusion rider – Mit jelent a filmművészetre nézve?

Frances McDormand a 90. Oscar-gálán tartott köszönőbeszédében elejtett egy fogalmat: az „inclusion rider” azóta népszerű keresőkifejezés. Ez a cikk azt igyekszik vizsgálni, milyenné válhat Hollywood, ha általános trenddé válik.

Erősen szubjektív cikk várható az alábbiakban, de igyekszem a lehető legtöbb érvvel megtámogatni a véleményemet.

Kezdem azzal, hogy Frances McDormand egy fantasztikus színésznő, aki megérdemelten vehette át a Három óriásplakát Ebbing határában című filmben nyújtott alakításáért a legjobb színésznő díját. Martin McDonagh filmje készítési szempontból teljesen átlagos volt a hollywoodi körökben: férfiak és nők egyaránt álltak a kamera előtt és mögött, bár előbbiből jóval több volt. A színtiszta főszerepben pedig egy olyan nő állt, aki nem egy sematikus jellem. A McDormand által játszott Mildred néhol szimpatikus, sajnálható, együtt érzünk vele, de olykor hibáztatjuk is és korántsem mentes a felelősségtől. Izgalmas, rengeteg dimenziójú figura, ám ez mégsem volt elég arra, hogy filmje elnyerje az Oscart.

A fődíjat ugyanis A víz érintése nyerte, melyben sematikusan jó szereplők (fekete takarítónő, néma lány, meleg öregúr) harcolnak a sematikus rossz (középosztálybeli amerikai fehér rasszista, szadista és szexista férfi) ellen. Sok aspektus közrejátszhatott a győzelemben, többek közt a remek látvány, illetve a szerelmi történet középpontba állítása is.

Mindenesetre az biztos, hogy

A víz érintése lefeküdt az aktuális amerikai kultúrbal irányzatnak,

amely politikai korrektségért tüntet, és az elesettek és hátrányt szenvedők védelmére kel.

Ki az, aki hátrányt szenved ma Amerikában? Fontosabb szerintem azt megvizsgálni, hogy ki élvezi a legtöbb előnyt. A hollywoodi filmszakmában a legnagyobb számban a fehér férfiak vannak jelen. A producerek, operatőrök, rendezők többnyire férfiak, továbbá a kimutatások szerint a férfi színészek többet is kapnak a főszerepért, mint a nők. Az elnyomó fehér férfiakon kívül tehát mindenki hátrányt szenved. Mit lehet tenni ez ellen az „elnyomás” ellen?

A hosszú – de számomra fontosnak tartott – bevezetőm után itt érkezünk el az „inclusion rider” fogalmához. McDormand nem véletlenül dobta be ezt a fogalmat a gálán. A megváltozott összetételű Akadémia, az #oscarsowhite-probléma, illetve a tavalyi #metoo-kampány után valódi, szignifikáns változást kívánnak bevezetni, melynek kulcsfogalma a „befogadás”.

Az inclusion rider egy szakasz egy adott személy (pl. színész) szerződésében, ami kiköti, hogy az amerikai lakosság százalékának megfelelően oszoljon meg a filmen dolgozó stáb származási és nemi aránya. Ezzel egyfajta kvótát képeznek, és biztosítják, hogy nők, feketék, ázsiaiak, latinók (és a többi) egyaránt dolgozhassanak a filmen. Nem feltétlenül új dolog ez: korábban Robin Williams is több filmjében kikötötte, hogy alkalmazzanak hajléktalanokat a forgatásain – ám itt mégis csak másról van szó.

A kérdés tehát az, jó-e ez Hollywoodnak?

Csak a saját nevemben tudok válaszolni. Megnéznék-e egy filmet, amit ilyen kikötések mentén készítettek el? Természetesen. Támogatom-e a nők és a kisebbségek frekventáltabb megjelenítését a kamera előtt és mögött? Persze. Jó ötletnek tartok-e egy direkt kvótát, mely ezt célozza meg? Egyáltalán nem.

Az 90. Oscar-est túlpolitizálásáról már sokan értekeztek. Sokak szerint túl kevés volt a humor, és kiszámíthatóan politikai jellege volt a díjak átadásának is. Fekete film (Tűnj el!), meleg film (Szólíts a neveden), transszexuális film (A Fantastic Woman) és PC-film (A víz érintése) kapták a legfőbb díjakat, és ez egy jel arra, hogy az alaptéma jóval fontosabb számukra, mint a végtermék minősége. Persze a film szubjektív, és ez a legjobb benne, hogy mindenki szeretheti azt, amit akar, hiszen mindenkinek mást jelent. Nem azt mondom, hogy a fenti filmek nem szolgáltak rá díjaikra – a Szólíts a neveden díját én sem adtam volna másnak –, de a szemem előtt már pereg egy jövőkép, melyben a minél nagyobb társadalmi áldozatok bemutatásáról készült film már a szinopszisával nyer. Egy afroamerikai, fegyverellenes transznemű nő próbál érvényesülni színészként, de mindenhol kitagadják, miközben szerelembe esik egy rokkant muszlim férfival – Oscar-gyanús, nem?

Greta Gerwig és Saoirse Ronan a Lady Bird forgatásán

A lényeg, hogy sok film Hollywoodon belüli megítélését már a politika irányítja, sőt már a szuperhősműfaj sem mehet el emellett. A Wonder Woman és a Fekete Párduc a két legtöbbet tárgyalt hősfilm volt az utóbbi évben, holott minőségük ugyanott helyezkedik el, mint a többi Marvel-filmé. A különlegesség mégis az volt, hogy most egy nő, illetve egy feketebőrű állhatott a középpontban, ez pedig elég ahhoz, hogy a stúdiói nevezzék az Oscarra. (Igen, a Fekete Párducot nevezi a Disney a jövő évi díjakra, pusztán azért, mert tudják, a politikai erő vele van.)

De miért is baj ez? Végre elismeri az Akadémia azok munkáit, akikét korábban nem. Hosszú évek után jelöltek egy nőt (Greta Gerwig – Lady Bird) a rendezői kategóriában. Az idők változnak.

Ez az, amit nem értek!

Miért van szükség inclusion riderekre ahhoz, hogy a filmszakmában egyre több és több nő, fekete és bármilyen kisebbséghez tartozó személy dolgozhasson? A box office számok is mutatják, hogy igény van erre. A 2017-es év legnépszerűbb filmjeinek női főszereplői voltak (A szépség és a szörnyeteg, Star Wars: Az utolsó Jedik), ezek mind a változást jelzik. Mire szolgál tehát az inclusion rider: a politikai erő növelésére. Arra, hogy ezután lehessen kampányolni a filmmel, kopogtatni az Oscarnál.

És, hogy rosszabb lesz-e a film inclusion riderekkel? Nem feltétlenül. És jobbak lesznek? Nem feltétlenül. Ez az egész hercehurca csak azokat fogja érdekelni, akik Hollywoodban dolgoznak, és imádják hátba veregetni magukat. Lehet, hogy naiv és idealista vagyok, de számomra még a végső filmélmény, a művészeti termék a fontos és nem a készülésének háttere. Szeretném, hogy a stáb tagjait rátermettségük, kreativitásuk, csapatmunkájuk és művészeti érzékük alapján válasszák ki a munkára, ne pedig bőrszínük és nemük alapján.

A kultúrbal a feltételezett elnyomásra és diszkriminációra ellendiszkriminációval válaszol, ez pedig szerintem káros és nem segíti az egyenlőséget. Nem a gyakorlat miatt, hanem az elvek mentén vannak ellenérzéseim az inclusion rider koncepciójával kapcsolatban. Szeretném, hogy továbbiakban is a végeredmény alapján ítéljük meg a filmeket, nem az alkotók alapján. Legyen újra a film a fontos, ne nyomja el a politika! Továbbá kapja meg a munkát a filmnél az, aki a legtöbbet tudja hozzátenni, nem az, akit a legjobban akarunk kárpótolni!

Filmtekercs két ellentétes véleményt ütköztet az inclusion rider témájával kapcsolatban. Második cikkünket itt olvashatod.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel 2017-ben csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez, 2018 és 2022 között szerkesztőként segítette a lap mindennapi működését. Bár celluloid-mindenevő, kedvencei a morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok, az igényes blockbusterek, emellett szenvedélyes katasztrófaturista is, így nincs olyan egy-kétpontos film, amely ne keltené fel az érdeklődését.