Magazin

Milyen érzés először filmfesztiválra menni? – Udine 2018

Far East Film Festival

Óriási tömeg, nagy tolongás, kaotikus szervezés, koffeinen élő filmrajongók, akik képesek akár a lépcsőn is ülni, csakhogy láthassák a nagyvásznat. Ezek a sztereotípiák élhetnek az ember fejében, ha arra gondol, milyen lehet egy filmfesztivál. Életem első ilyen jellegű élménye Udinében viszont tartogatott néhány kellemes meglepetést.

Udine egy, a szlovén határhoz közeli észak-olaszországi kisváros, százezernél is kevesebb lakossal. A középkorban épült, régen fallal elválasztott belvárosa évszázadok óta érintetlen maradt, csak a külvárosi részek épületei és az utcán elhaladó kocsik érzékeltetik az időbeli változást. Turistáknak tökéletes felfedeznivaló, de méretei, elhelyezkedése és meghitt hangulata miatt, nem egy megszokott fesztiválhely. Nincs jelen Berlin vagy Toronto nagyvárosi pezsgése, Cannes hírneve és elitizmusa, de talán ezért is rendezték meg itt immáron huszadjára is a Távol-Keleti Filmek Fesztiválját. Mert, ahogy a város, úgy ez a fesztivál is kicsi, barátságos és bensőséges élmény.

Míg más fesztiválokon általában csak egy-egy ország egy magas presztízsűnek számító „művészfilmmel” jelenik meg, addig az udinei fesztivál 8 és fél napja alatt 11 ország képviseltette magát több mint 50 filmmel. Akciófilm, dráma, sci-fi, thriller, vígjáték, musical, minden műfaj szerelmese megtalálhatta számítását a fesztivál ideje alatt. Új filmek, régi klasszikusok felújított képpel-hanggal a nagyvásznon. Hongkong, Kína, Japán, Dél-Korea, Thaiföld, Taiwan és még Indonézia is megjelent. A sűrű program elkészítésekor még arra is figyelmet fordítottak a szervezők, hogy aki esetleg lecsúszott az egyik film vetítéséről, annak legyen lehetősége újrázni egy másik időpontban, egy másik moziban.

Udine elhelyezkedése és kis méretei miatt nem rendelkezik sok mozival, a fesztivál alatt mindössze kettő adott helyet a vetítéseknek, viszont meglepő módon kiszorulást egyszer se tapasztaltam. Talán azért, mert az eredetileg színházként funkcionáló Teatro Nuovo nagyszabású teremméretének köszönhetően több száz ember befogadására alkalmas, így nem meglepő módon ott zajlott a vetítések nagy része. A kisvárosi élményt csak tovább fokozta, hogy a két mozi gyakorlatilag 10-15 percnyi sétával elérhető bármelyik szállodától, így a távolság senkinek sem okozhatott gondot.

Reggel és délelőtt városnézés, délután és este mozizás – nagyrészt így zajlottak a napjaim,

a reggeli és éjféli vetítéseket meghagytam az igazi fanatikusoknak, még így is remek élményben volt részem. A kellően változatos és jól szervezett program miatt mindig találtam ülőhelyet (mondjuk biztonságból mindig hamar sorba álltam), igazi zsúfolt teltház csak egy vetítésen volt, jó okkal. Mert hát melyik távol-keleti filmrajongó az, aki nem akarja látni Wong Kar-Wai kultikus Chunking Express-ét a nagyvásznon, különösen ha ezt a 80-as, 90-es évek egyik leghíresebb hongkongi színésznője Brigitte Lin vezeti fel?

Mint minden jónevű filmes fesztiválon, itt is találkozhattunk neves színészekkel, rendezőkkel és alkotókkal, sokan tartottak rövid bemutatkozást magukról és a látható filmről a vetítés előtt. Ez nagyon emberi és méltó hátszelet adott a vetített filmeknek, és nem volt nehéz elérzékenyülni, amikor a közönség ovációban részesítette a Wrath of Silence rendezőjét Xin Xukun-t. Aki talán maga sem számított arra, hogy egy olasz kisvárosban, távol a hazájától ilyen zajos sikert arat, miközben a nevét sokan még csak nem is ismerték.

Bár rövid tartózkodásom miatt csak a program töredékét láthattam, azt kell mondjam, hogy a filmek felhozatala terén sikerült igényesen válogatni a szervezőknek. Közönségsikerek (Steel Rain) és kisebb lélegzetű művészi alkotások (Side Job, The Runaway Actress) is szerepeltek a programban, a legpozitívabb élményeim között pedig mindkettő jelen volt. A fesztivál közönségdíját megnyerő 1987: When the Day Comes és az éjsötét, moziklubok biztos kedvencévé váló Wrath of Silence jelentették számomra a fesztivál csúcspontjait. Igazán negatív szájízzel kevés alkalommal távoztam, még a középszerűbbnek titulálható filmek (Wolf Warrior 2, The Battleship Island) is elég szórakoztatónak bizonyultak, hogy megérte beülöm rájuk.

Udine igazi olaszos, sziesztázós nyugalma szinte mindenkire átragadt. Tolakodás, nyomorgás, konfliktus sehol, két vetítés között a világ minden tájáról jött mozirajongók ejtőztek a gyepen, ha pedig elveszettnek érezte magát az ember, rögvest két önkéntes ugrott oda hozzám, hogy miben segíthet. Végig érződött, hogy ez egy rajongók által szervezett fesztivál más filmrajongóknak, ahol nem az a fontos, hogy a világ élvonalával versenyezzen. Sokkal inkább a távol-keleti filmkultúra iránti áhítat és tisztelet az, ami hajtja a szervezőket immáron több mint 20 éve. Ennek fényében kevéssé meglepő, hogy még egy olyan nemzetközileg elismert rendezőlegenda, mint Johnnie To is megjelent, egyfajta szimbolikus kézfogásként kelet és nyugat között.

A hangulat, az „ott voltam” jóleső érzése, jól szervezett, változatos programok és stresszmentes atmoszféra. Udine, mint első fesztiválélmény fantasztikus volt, kiváló lehetőség, hogy még jobban alámerüljek egy olyan filmes kultúrába, amiről lépten-nyomon próbálok minél többet megtudni. Legközelebb, ha lesz lehetőségem, tovább maradok négy napnál.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com