Magazin

Stephen King hét: Fiatalkori Stephen King-élmények, amiket nem lehet elfelejteni

Stephen King regényei sokunkban maradandó nyomokat hagytak; átformáltak vagy csak megijesztettek, mindenesetre nem felejtjük el könnyen.

Sok könyv rémisztget, sok hökkent meg, de kevés épül bele maradandóan a kíváncsi gyerek emlékeibe: Stephen King sok-sok fiatal olvasó számára volt az első mély felnőttirodalmi benyomás. A Filmtekercs három szerzőjének fiatalkori King-élményeit olvashatjátok.

 

Első horrorom – Az

Horrort csak az olyan nagyfiúk olvastak, akik egyébként is bicskával és gördeszkával jártak a játszótérre, és a szókincsük túl volt minden civilizált határon. A horror – mint az iskolai lógás, az alkohol, a cigaretta és az éjjeli fennmaradás – olyasmi volt, ami rendes fiút egyszerűen nem érdekel.

Nem mintha nem olvastam volna rémtörténeteket. Nem volt olyan könyv a világon, amit, ha elém kerül, ne olvastam volna (még a tankönyvek is szórakoztattak), és egy unokatestvérem könyvtára nyaranként egész fura puhafedeleseket tartogatott. De azok – pocsék ponyvák mai szemmel – semmiféle tartós hatást nem értek el; éjjel nem álmodtam róluk, másnap nem gondolkodtam róluk, és gyerekként is idegesített primitívségük. Így szépen megerősödtem a horror, a thriller, az akciókönyvek és általában a felnőtt műfajok teljes érdektelenségét illetően.

Aztán kezembe került Az.

Az olyan történet volt, ami sokkal többet jelentett ijesztegetésnél: az első „gyerekeknek nem való” könyv, amibe mélyen beleéltem magam. Az első könyv, amitől őszintén féltem. Talán az első, amiről álmodtam. Az első, amiben valóban rossz dolgok történtek, és amiben a szereplőknek sokkal több erőre volt szükségük a szimpla ifjúsági kalandoknál.

Egyedül King lehetett képes elérni ezt a hatást: megfelelni Jókain és Vernén és James Fenimore Cooperen nevelkedett korai irodalmi elvárásaimnak és feltárni egy teljes új univerzumot. King fantasztikus írásművészete nyitotta meg számomra a kemény felnőtt irodalmat és azóta is, mint lenyűgözött gyereké, töretlen a bizalmam iránta. (Havasmezői Gergely)

 

Zelda, a halál – Állattemető

Az egyik kitörölhetetlen fiatalkori olvasmányélményem Stephen King Állattemetőjének egyik mellékszereplője. Olyannyira mellékszereplő, hogy csupán egy szereplő emléke a hajdan volt, megbetegedett, majd szörnyű halált halt testvérről: ő Zelda.

Zelda, aki betegségében megszűnt Zelda lenni. Betegségében gonosz lett, elviselhetetlen maga és mások számára. A betegség megszüntette Zeldát, helyette egy szörnyet kreált. S nem is ez volt, ami annyira bevésődött a kamaszkori agyamba, hanem az, hogy a testvére nevetett Zelda halálakor. Mert Zelda végre meghalt. A gyűlöletes Zelda meghalt. Az a Zelda, aki meg akarta kaparintani az egészséges testét. Az a Zelda, aki bűzlött és üvöltött. Mégis, aki a testvére volt és akit ápolt. S ez a jelenet, ez a nevetés, összezúzta a szeretetteljes ápolás romantikus eszményképét a kamaszkori fejemben, cserébe Zelda került, a gonosz, a hangos, a gyűlölt és gyűlöltté vált beteg. (Keller Mirella)

 

Kitépett a gyermekkorból – Tortúra

Emlékeztek a Jóbarátokban Joey-ra, aki a Ragyogás olvasása közben minden alkalommal, amikor a félelemfaktora eléri a kritikus szintet, a könyvet egyszerűen beteszi a mélyhűtőbe? Ennek hatására sikerül megnyugodnia egy kicsit, hiszen kiengedte ugyan a gonosz szellemet a palackból, de ezzel a szimbolikus gesztussal vissza is zárta.

Csakhogy King szellemeit nem lehet visszazárni.

Amikor 13 évesen elolvastam a Tortúrát, a legszívesebben én is bezártam volna a felejtés szimbolikus mélyhűtőjébe. Természetesen nem azért, mert rossz volt, éppen ellenkezőleg. Olyan elementáris ereje van, hogy pillanatok alatt képes szétszaggatni a gyermeki ártatlanság szövetét, amennyiben az ember oly botor, hogy fiatalon olvassa el.

Egy mosolygós, kedves asszony szinte saját gyermekeként túláradó szeretettel ápolja egekig magasztalt íróját, akinek megmentette az életét. Elhalmozza mindennel, de ha saját erkölcsi kódexe szerint rosszat tesz az ő szemében nevelésre szoruló kisfiú, akkor megbünteti. Egyre gyakrabban, egyre kiszámíthatatlanabbul, egyre brutálisabban.

Az általam eddig ismert szülő-gyerek viszony képét szedték darabokra Annie Wilkes ok nélküli dühkitörései, kiszámíthatatlan viselkedése, illetve a jóság és tisztaság nevében elkövetett szadista büntetései. Ahogy Keller Mirella kolléganőm fogalmaz az első bekezdésben, a könyv „összezúzta a szeretetteljes ápolás romantikus eszményképét” is.

Néhány évnek el kellett telnie, mire újra rászántam magam, hogy Stephen Kinget olvassak, de bátorságom kifizetődött: máig az egyik legnagyobb kortárs írót tisztelem benne! (Dunai Marcell)

***

Ez a cikk a Stephen King hét alkalmából készült, ha érdekel a téma, ide kattintva tudsz még többet olvasni King regényeiről és filmadaptációiról.