Fókuszban Tárca

Szó helyett tett – Az inclusion rider

Hashtag, fekete ruha az áldozatokért, nők által átadott díjak – semmitérő, kirakatba tehető ostobaságok egy jelentős problémára adott válasz helyett. Aztán jött Frances McDormand, és megmondta a tutit.

A politikai korrektség valamikor bizonyára egy jó ötlet volt. A bevezetésének korai szakaszában valószínűleg még működött is, mára azonban nem csak a konzervatív körökben vált ki ellenérzéseket. Az Egyesült Államokban pár éve már az uralja a közbeszédet, hogy mennyit árt az egyetemi diskurzusnak a politikai korrektségből fajzott túlzott érzékenység. A valaha pozitív céllal elindított kezdeményezés így vált a modern gondolkodás gátjává.

Ugyanakkor ne hagyjuk, hogy ez megtévesszen minket: sokan csak azért támadják a jelenséget, mert így nem lehet(ett) nyíltan niggerezni, mexikóizni, arabozni, cigányozni.

Az utóbbi csoport

nyilván ugyanezen okokból az „inclusion rider” kifejezéstől is rohamot kap,

aminek legfontosabb tünete az őrjöngő kommentáradat lesz, a valódi kérdés azonban az, hogy az előbbi réteg mit gondol majd. Hogyan állnak azok a jogi klauzúrához, akik szerint a politikai korrektség papíron jó ötletnek tűnt, a valóságban mégis kontraproduktív eredményeket szült?

Az „inclusion rider” kifejezés a The Guardian által tisztázódott: Stacy Smith egy TED-előadásban beszélt arról, hogy a hollywoodi filmekben még a statiszták sem reprezentálják magát a társadalmat. Egy átlagos amerikai filmben 40-45 szereplő van, amelynek háromnegyede teljesen marginális szerepet tölt be. Ez a csoport a kutató szerint alkalmas lenne arra, hogy tükrözze az ország lakosságát. Erre alkalmasnak találja az „inclusion rider” jogi zárójegyzéket, amellyel a csúcskategóriás színészek ragaszkodhatnának a valóságra jobban reflektáló szerepválasztáshoz.

 

Nézd kisfiam, ott van a háttérben Apu!

Miről is van szó tehát? Arról, hogy Brad Pitt kiköti, hogy miközben a következő filmjében zombikat mészárol, azok az emberek, akikkel találkozik útközben, időnként mexikóiak, fejkendős muszlimok, protestáns fehérbőrűek, Puerto Ricó-iak, roma nők vagy épp homoszexuális feketebőrűek legyenek. Nagyjából úgy, mintha a valóságban végigmenne Los Angeles utcáin.

Képzeljük el ezt egy magyar filmben: a főhős randizik egy pesti étteremben, mögötte mondjuk meleg férfiak vacsoráznak, az étteremben dolgozó három pincérnőből az egyik roma. Az „inclusion rider” erre ad lehetőséget.

Az egyszerű ötlet így válhat önmagában nagyszerűvé. Szó sincs arról, amit az alternatív jobboldal mindig beleképzel ezekbe: hogy a háttérhatalom ilyen rafinált megoldásokkal próbálja meg a saját képére formálni a valóságot. Fordítva:

a valóság jelenhetne meg így a filmekben.

Az említett magyar példánál maradva: bizonyára mindenki jobban le tudná reagálni két férfi szerelmét a valóságban, ha korábban látja azt egy kortárs magyar mozgóképen. Azt se bánnám személy szerint, ha Farkas Franciska nem minden szerepében egy roma prostituáltat alakítana, hanem, mondjuk, a példánál maradva, pincérnőt.

A filmek hatása egyértelműen hatalmas, viszont  – az általános véleménnyel szemben  – akkor fejt ki erősebb hatást, ha átlagemberekről van szó. Nehéz elképzelni, hogy az új Star Wars kapcsán Daisy Ridley karaktere árnyalja majd a nőkről alkotott társadalmi képet, hiszen egy fantáziavilág egyik figurája – olyan, mintha azt várnánk, a film által másképp gondolkodunk majd csúszómászókról Jabba miatt. Ezzel szemben kimutatható hatása van például a melegházasságról alkotott kép megváltozásában a Modern család sorozatnak, ahol a két homoszexuális férfi alkotta házaspár történetesen teljesen átlagos figura.

Ezért is gondolom, hogy ezzel az apró, senkire nézve nem káros rendelkezés előnyös. Nem lesz általa jobb a világ, épp ellenkezőleg: a filmes világ lesz olyan, amilyen a valóság. A burok, amit az ember ösztönösen maga köré von, átláthatóvá válik, de kilépni továbbra sem kell belőle.

És közben látni kell, hogy mindez a politikai korrektség ellentéte: az ugyanis még úgy indult, hogy a hírekbe ne azt mondják, egy 42 éves roma férfi volt a tettes, hanem csak azt, hogy egy 42 éves férfi volt a tettes. Itt azonban szó sincs az eltussolásról – ezért is nevezem társadalmi korrektségnek az „inclusion rider” fogalmát.

 

Kontra: szelekció

Persze, ahogy a pc is jó ötletnek tűnt, a Frances McDormand által propagált jogi eszköz is lehet kontraproduktív. Bár számomra kérdéses, vajon a klauzúra arra is alkalmas-e, hogy a stáb összetételébe is belenyúljon, de fogadjuk el, hogy igen: ebben az esetben viszont lehetőséget kínál a kontraszelekcióra – erről épp az Oscar és a nők téma kapcsán értekeztem.

Az senkinek se lenne jó, ha az eredmény a kvótarendszer bevezetése lenne. Csak azért ne válasszanak egy rosszabb operatőrt, hogy teljesüljön a társadalmi lefedettség! A szempontnak továbbra is a teljesítménynek kell lennie. (Bár nagy kérdés az is számomra, miért nincsenek női operatőrök, nem gondolom, hogy erre a problémára  – már amennyiben probléma – a megoldást az „inclusion rider” jelenthetné.)

az

A társadalmi korrektségnek létezik azonban egy másik oldala is. Egyrészt a tásradalom nem egy statisztikai szám, hanem egy folyton változó jelenség, így nehéz lenne az arányokat pontosan követni vagy lefedni. De ennél sokkal fontosabb, hogy a valóság bemutatására vonatkozó törekvés nem írhatja felül a művészeti szempontokat. Ha egy film a kilencvenes évek Vermontjába játszódik, akkor a háttérstatiszta ne legyen fejkendős muszlim, mert akkoriban nem éltek fejkendős muszlimok Vermontban!

A legjobb példa erre Stephen King és a könyveinek adaptációi. Az író történetei jellemzően Új-Angliában játszódnak, ahol egészen sokáig elhanyagolható számban éltek fekete bőrűek – ha igen, akkor is úgy, mint ahogy azt legutóbb az Azban láthattuk. King tudatosan, szándékosan mellőzte az afroamerikai karaktereket – nem azért, mert rasszista volt, hanem mert az egyik fontos írói eszköze volt a valóság minél hitelesebb ábrázolása. Ezért is volt számomra bosszantó, hogy A búra alatt sorozatba valamilyen megmagyarázhatatlan okból fekete bőrűt kasztingoltak. Még a címében is benne van, miért nem lett volna szabad: éppen arról a buráról szól a történet, amiben a kisvárosi amerikaiak élnek.

Hovatovább persze lehet vitatkozni, hogy hol húzódnak a kultúra és művészet határai, mi a filmek valódi célja és szerepe – ezek a kérdések nyilván túlmutatnak e tárca keretein. Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy honnan indult az egész gondolat: Frances McDormand örömittasan javasolta ezt a jogi eszközt a többi nőnek. Nem az állam kötelezte a stúdiókat. Még az se biztos, hogy a többi színész megfogadja majd McDormand javaslatát. De ha igen, az az ő döntésük – és azt tiszteletben kell tartani, hogy mit tesznek, még ha nem is tetszik nekünk. Ráadásul az anyagi szempontokat mérlegelve stúdió bármikor mondhat nemet a kötelezettségre. Sokszor és sokan el szokták felejteni, úgyhogy nem árt megismételni: ez gazdaság, és nem politika. Abba ne keverjünk politikát, amibe nincs, csak hogy igazoljunk magunkat.

Filmtekercs két ellentétes véleményt ütköztet az inclusion rider témájával kapcsolatban. Előző cikkünket itt olvashatod.

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..