Fókuszban Tárca

Tíz év legjava: Az ember gyermeke

Alfonso Cuarón alkotása hiába kapott hozsannát a szakmától, a nézők többsége elsiklott fölötte. De hozzám hasonlóan egyre többen és többen fedezik fel, kultusza évről évre nagyobb.

Nem akkor láttam, mikor a mozikban vetítették, csak jóval később. De ezzel nem vagyok egyedül: Alfonso Cuarón alkotása hiába kapott hozsannát a szakmától, a nézők többsége számára elsikkadt. Mégis egyre többen és többen fedezik fel.

Minden ok megvan rá. Sok kiváló alkotást láttam az elmúlt tíz évben, mégis ez az a film, amire azt merem mondani:

mestermű, hatása katartikus, látnoki erejű.

Sok filmet nézek. Évente akár több mint kétszázat is. Jókat is, rosszakat is, közepeseket is. Olyanokat, amiket másnapra elfelejtek. Olyanokat, amiken még napokkal később is gondolkodom. De kevés az olyan film, aminek jelenetei olyan erősen belém égnek, hogy nemcsak a látottakat tudom felidézni, hanem azt az érzést is, amit kiváltottak – félelem, izgalom, tehetetlen düh, kétségbeesés, öröm, bánat, hit, elveszettség, remény.

Egy golyó, ami átszakítva egy kocsiüveget egyszerre vesz el életet és felidézett szerelmet. Egy anya, aki romos játszótéren, egy hintaszéken ül, miközben a felkelő nap fénye glóriába borítja. Egy kisbaba sírása, amitől hirtelen elcsendesedik a csatazaj és mindenki leteszi fegyverét egy percre. Gyertyafényes szoba, melyben világra jön az emberiség egyetlen reménye. Zsigeri erejű, filmtörténelmi képsorok, melyek akár külön-külön egy-egy filmben is felejthetetlenek lennének. De nem önmagukban működnek, hanem abban a félelmetesen hiteles (lassan már disztópikusnak se mondható) közegben és történetben, amibe Cuarón beépíti őket.

 

Cuarón világa

Képzelj el egy világot, amibe már 18 éve nem született gyerek. Nem tudni az egész planétára kiterjedő meddőségnek sem az okát, sem a megoldását. Képzelj el egy olyan világot, amiben az emberiség elveszett minden jövőképet és reményt arra, hogy jobb helyet teremthet; mert hát mégis kinek, ha néhány generáción belül úgyis vége mindennek?

Sok rendező hosszú jeleneteket szán arra, hogy felépítse azt a világot, melyben filmje játszódik, Cuarón alig három perc alatt leteszi a betonbiztos alapokat, hogy aztán minden utána következő szekvenciában csak még apokaliptikussá tegye a helyzetet.

Theo egykoron politikai aktivista volt, azóta szürke aktatologató kisember lett, a pozícióját tűzzel-vassal-rendőrterrorral megtartani kívánó kormány néma kiszolgálója. Egyik nap munkába menet ismeretlenek elrabolják, de nem ok nélkül: egykori felesége Julia Taylor (Julianne Moore) áll emögött, aki meg akarja győzni Theót, segítsen neki és társainak biztos helyre menekíteni egy fiatal lányt, Kee-t. Kee viszont nem csak egy menekült a sok közül, Kee az első terhes nő 18 év óta. Az ő magzata jelenti a kulcsot, az egyetlen reménysugárt a pusztulása felé rohanó emberi faj számára.

Ez a tény hihetetlen veszélyeknek teszi ki őket, az pedig garantált, hogy a megszületendő gyereket a kormánytól kezdve az országban dúló militáns csoportokig mindenki a saját hasznára akarja majd fordítani. Theo kényszerű szerepe azonban fokozatosan őszinte és elszánt küldetéstudattá formálódik.

 

Cuarón magnum opusa

P. D. James 1992-es regényét Cuarón féltucat forgatókönyvíró segítségével öntötte filmes formába, de Az ember gyermeke nem a vallásos szimbolikát, a riasztóan realisztikus politikai-szociális hanyatlást és a menekülős akcióthrillereket ötvöző narratívája miatt annyira erőteljes, hanem a megvalósítás miatt. Cuarón döbbenetes komplexitással építi ki a stabilitás álarca mögött rohamosan lepusztuló Angliát (aminek szeleteibe apró, de annál emlékezetesebb pillanatok által nyerünk belátást).

A film látványvilága és technikai megvalósítása azóta a mozgóképes legendák közé került – a realisztikus, mégis szuggesztív képi világ, ami olyan, mintha háborús dokumentumfilmet néznénk, miközben a drámát közvetlen közelről éljük át, köszönhetően Emmanuel Lubezki kamerájának.

A mexikói operatőrzseni ezzel a filmmel alapozta meg későbbi hírnevét mint a hosszú beállítások nagymestere. A film két legismertebb jelenete a háromperces autós üldözés és a filmvégi hétperces csatajelenet nem öncélú bravúrok, hanem olyan szekvenciák, amiknek tényleges drámai funkciójuk van: szinte történetet mesélnek egy történetben (különösen az autós jelenetben); egyszerre írói és rendezői bravúr.

Cuarón gőzhenger erejű rendezése megdolgoztatja érzékszerveinket, allegorikus megjelenítésével gondolkodásra és reflektálásra ösztönöz, miközben a legtisztább érzelmeket váltja ki belőlünk percről-percre. Szívek szorulnak össze, karfák recsegnek az izgalomtól, könnycsepp folyik végig arcunkon, pedig nincs jelzés, hogy most kell sírni. Ha pedig mindez nem elég, a mexikói rendező olyan apró, de a film világát ezerszer átélhetőbbé tevő pillanatokkal képes minket gazdagítani, mint a füvező Michael Caine, aki Aphex Twin-t játszik zen muzsika címen.

Az ember gyermeke nemcsak szórakoztató termék, hanem a „film mint művészet” tézis bizonyítéka. Mondanivalója és relevanciája nemhogy kopott, de évről-évre egyre erősebb. Cuarón magnum opusa még önbeteljesítő prófécia is lehet, azt pedig egyikünk se kívánja saját bőrén átélni.

 

***

Tízéves a Filmtekercs; szerzőink a „Tíz év legjava” című cikksorozatban mesélnek kedvenc alkotásukról. Ezek a filmek nem feltétlenül a legfelkapottabb, legelismertebb vagy leglátványosabb nagyságok: inkább azok, amelyek közel állnak a szívünkhöz. A teljes cikksorozatot itt olvashatod.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Hirdetés

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés