A Csillagok között a jövőbe mutató intellektuális kiállás – és egy művészien szép, humanista dráma.
Tíz éve írok a Filmtekercsbe, de ritkán olyan lelkesedéssel, mint amikor a Csillagok között kritikáját írtam – mindjárt a sajtóvetítés után, egyetlen lendülettel. Vitt a szívem és nem is kellett gondolkodnom. A Csillagok között kiáltás a szellemi sötétség ellen; dráma az emberségről szélsőséges körülmények között; vizuális élmény; és mindemellett műfaji ritkaság: egy optimista, humanista sci-fi.
Kissé száraz ugyan. Christoper (és Jonathan) Nolan megannyi nagyszerű film után sem sajátította még el az úgy igazán szerethető karakter írását – vagy talán fogjuk fel így:
nem ereszkedtek le a szokásos hollywoodi karakter-írási trükkökig.
De szárazsága ellenére hatásos érzelmi hullámvasút a film (emlékeztek a jelenetre, amikor Cooper visszanézi kislánya húsz évnyi videóüzenetét?), és az intellektuális erényei még ennél is kiválóbbak.
Arról már írtunk, hogy tudományosan milyen precíz, milyen felelősségteljes a film (csak egy példa, hogy a szoftver, ami a filmbéli fekete lyuk látványát tervezte, végül asztrofizikai kutatóeszközzé vált, mert kiderült: matematikája a jelenleg létező legfejlettebb szimuláció ezen a téren.) Igazán lenyűgöző dolog áttanulmányozni a film mellé kiadott, modern asztrofizikai összefoglalónak beillő Kip Thorne-könyvet is.
De arról nem is lehetne eleget írni, hogy a Csillagok között visszahozza az optimizmust a science fictionbe. Kétfajta métely is terjed a világban, és a film mindkettővel csatába száll. Az egyik a borús jövő képzete, a túl népszerű disztópia – szó se róla, a Csillagok között is egy pusztuló Földről való menekvésről szól, de ez a menekvés csoda, a bátorság diadala, a korai felfedezők szelleme a csillagok között újjászületve. A hit, hogy van tovább!
A másik a tudományellenesség. A Csillagok között viszont filmtől ritka bátorsággal kiáll a tudomány mellett, egész narratívájával, jónéhány részletével és párbeszédével.
„Óda az emberi űrrepüléshez” – nyilatkozta Nolan. A film valóban lelkesít; „sic itur ad astra” – írtam; hőstettekkel lehet eljutni a csillagokig. És minden film, ami serkenti a fölfelé tekintés vágyát, maga is hőstett.
Nolan filmjei kevésbé szerethetőek, mint amennyire csodálhatóak. Én most a csodálatot választom:
az intellektuális kiállás végül is ritkább, mint a szerethető filmek.
Ezért a Csillagok között számomra az utóbbi tíz év legjobb filmje.
***
Tízéves a Filmtekercs; szerzőink a „Tíz év legjava” című cikksorozatban mesélnek kedvenc alkotásukról. Ezek a filmek nem feltétlenül a legfelkapottabb, legelismertebb vagy leglátványosabb nagyságok: inkább azok, amelyek közel állnak a szívünkhöz. A teljes cikksorozatot itt olvashatod.