Jordan Peele a legmenőbb filmrendezők közé avanzsált 2017 nagy meglepetésével, a Tűnj el!-lel. Vérbeli szociothrillere után mégis visszatért a komédiázáshoz és Charlie Sanders segítségével tető alá hozta az év eddigi legfurcsább sorozatát, a Weird City-t. Évadkritika.
Azt hinné az ember, hogy könnyű paródiát készíteni, holott rengeteg “mű” juttathatná eszünkbe ennek ellenkezőjét. Will Ferrellék ámokfutása újév tájékán a Holmes és Watsonban a kínosság és a kínzás kálváriájának egyik legékesebb példája. Egy paródiával szemben nincsenek nagy nézői elvárások; legyen nagyon vicces, és ha még üzenete is van, az már csak hab a tortán. Így születtek meg az olyan zsáner-klasszikusok, mint a Monty Python-filmek, a ‘90-es évek akcióvígjátékai, vagy éppen Edgar Wright Cornetto-trilógiája. Ezt a magasra helyezett lécet sokan képtelenek megugorni. Bíztam benne, hogy a Weird City képes lesz rá.
A YouTube Premiumon futó hatrészes antológia-sorozat egy fiktív város gazdasági-fejlettségi határvonala felett és alatt élő furcsa polgárainak hat, egymástól független(nek tűnő) történetét meséli el a távoli jövőben. Ez a város, bár teljesen idegennek tűnik, mégis mintha valós lenne; a technológiailag és
gazdaságilag elmaradott osztályokból valók a minél jobb életkörülményekért harcolnak, fürkészve a kitörés vagyis az elitbe kerülés lehetőségeit.
A Weird City két teljesen eltérő társadalmi berendezkedést jelenít meg a vonal alatti “Nincstelenek” reális, életszagú világával és az a feletti “Vagyonosok” már-már szürreálisba hajló letisztultságával, tökéletességével. Mi, a létező emberek rekedtünk meg a fejlődési folyamatban, a problémáinkat és a közvéleményt megosztó jelenségek sokszor kártékony hatásait mégis a felsőbb osztály éli meg, és tárja elénk.
Minden epizód egy-egy ilyen temérdek kérdést felvető témát boncolgat. Többek közt terítékre kerül a világ felének gyűlöletét, a másik felének pedig megszállott imádatát élvező randi-applikációk és a predesztinált sors közti hatás-ellenhatás. Egy másik történet-szelet a kulturális beilleszkedés árnyoldalával foglalkozik, amint egy egyetemre s vele a vonal fölé bekerülő fiatal lány próbál érvényesülni egy végtelenül steril környezetben. De szó esik az elit presztízskérdéseiről is; a közösségi média felületein divattá vált a jótékonykodás, s az elesettek támogatása immáron nem empátiát mutat, hanem imázst épít és manipulál.
Fontos, megkerülhetetlen dilemmákat feszeget a Weird City, és közben nem felejti el mi is ő valójában; paródia.
Mind a modern korképnek, mind a műfajoknak, amelyeket megjelenít. A röpke 25-30 perces játékidők alatt találunk sarkaiból kifordított sportfilmet, ám a drámai sikertörténetét most egy mindenhonnan kitaszított, unszimpatikus félőrült teljesíti be, nem kevés erkölcsi szabályt hágva át. Ezután a thrillerek feszültségkeltő kliséi következnek, amelyben a suspense-t egy, sok esetben puszta felvágásnak, presztízs-szimbólumnak tartott, öntudattal rendelkező okosotthon szolgáltatja, méghozzá Mark Hamill hangján. Lezárásként a Weird City a kábeles műsorszolgáltatók agyonmarketingelt és kíméletlen világát illeti gunyoros kritikával, és önmaga paródiájába fordul át.
A Weird City minden pozitívuma ellenére mégsem képes gyökeret ereszteni a műfaj kultikussá érett darabjai között. És éppen azért, mert túl “weird”, azaz furcsa. A paródiák szándékosan túljátszottak, tele röhejes helyzetekkel és profán humorral. De a sorozat legnagyobb mellélövése, hogy elrontja az igazán működő vicceit, vagy érzelmi tölteteit egy sornyi fájdalmasan kínos jelenetsorral, amiket látva elszégyelltem magam, amiért az imént még nevettem.
A Weird Cityt minden logikátlansága és kínossága ellenére napjaink társadalmi problémáira jól reflektáló üzenetcsomagja mégsem engedi, hogy elinduljon a lejtőn. Ezzel pedig nem fajul olyan tragédiává, mint a Holmes és Watsonhoz hasonló filmek, és bár nem ér fel a zsáner krémjéhez, érdekes és egyben furcsa élményt nyújt.
