Christos Tsiolkas 2008-as regénye, A pofon viszonylag hamar megkapta megérdemelt sorozatváltozatát, de érthetetlen módon a várható körülrajongás elmaradt.
A pofon története nagyon egyszerű: egy kertipartin, ahol a család és a barátok születésnapot gyűltek össze ünnepelni, az egyik gyerek fegyelmezetlenül viselkedik, veszélyezteti a többiek épségét, mire egy szintén jelen levő férfi pofon vágja mindenki szeme láttára. Ez pedig mindenki életére hatással van. Az ausztrál minisorozat nyolc epizódja azt követi nyomon, hogy a társaság különböző tagjainak milyen módon változtatja meg az életét ez az esemény, és a konfliktusok egész lavináját indítja útnak, vagy legalábbis hozza felszínre. Minden rész egy-egy szereplő szemszögéből mutatja a történéseket. Na, nem ugyanazokat, a sztori szépen halad előre, de az újabb és újabb nézőpontoknak köszönhetően a kezdetben sem egyértelműen megítélhető pofon egyre összetettebbé válik, és az újonnan felszínre bukkanó problémákat sem engedi fekete-fehéren szemlélni.
A sorozat elsődleges erénye a karakterek kidolgozottsága. Mindannyian finoman árnyalt szereplők, érthető és jól bemutatott motivációkkal, vagy legalábbis olyan helyzetekbe vannak helyezve, ami miatt mindannyiunk számára ismerősnek tűnnek a problémáik. Azáltal, hogy a fontosabb karakterek mindannyian kapnak hatvan percet, egytől-egyik megismerhetjük őket. A széria során szinte mindegyikük esetében eljön az a pont, amikor megkedveljük, majd az is, amikor elidegenedünk tőle, sőt, szélsőséges esetekben meg is utáljuk, de egyiküknél sem tudjuk tisztán kijelenteni azt, hogy nem értjük, mit miért tesznek. A nyolc résznek köszönhetően nyolc nagyon erős karaktert kapunk, de egyetérteni maximum csak addig tudunk velük, amíg nem látjuk a helyzetet a többiek szemszögéből.
Ráadásul mindegyikük jelen lehetne akár a mi életünkben is: Hector (Jonathan LaPaglia), a kapuzárási pánikkal küszködő negyvenes férfi; Anouk (Essie Davis), a karrierista, lassan középkorba lépő nő; Harry (Alex Dimitriades), a mindenkin átgázoló üzletember; Connie (Sophie Lowe), az önmagát kereső tinilány; Rosie (Melissa George), az alkoholizmus szélén álló, kétes nevelési módszerekkel rendelkező anya; Manolis (Lex Marinos), a honvággyal küzdő és az idő múlásába belekeseredő öregember; Aisha (Sophie Okonedo), a családi és szerelmi életének széthullását néző anya és végül Richie (Blake Davis), a homoszexualitását talán még önmagának sem bevalló, különc srác. Talán elsőre sztereotípiáknak tűnnek, de kidolgozottságuk messze felülemeli őket azokon.
A pofon ereje abban rejlik, hogy nem ítélkezik egyetlen szereplője felett sem, objektíven és valóban sokoldalúan mutat, követ, információt nyújt, de soha nem befolyásol ennél jobban. Ráadásul igen fontos és gyakori problémákról beszél. Nem csak a pofon jogossága itt a kérdés, sőt talán az törpül el a leginkább a végére. Viszont szó van benne rengeteg mindennapos kérdésről. Meddig ártatlan egy flört és honnantól megcsalás? Mennyire van jogunk beleszólni mások nevelési módszereibe? Az aki hallgat, ugyanolyan bűnös, mint az elkövető? Hogyan és mikor válik felnőtté egy tinédzser? Miért kell nekünk felelősséget vállalni, és mi az, amit másokra háríthatunk? Hogyan kezeljük a megszokottól eltérő nemi identitást? Milyen felelősség jár a barátsággal? És ez csak pár a megannyi felmerülő kérdés közül.
Minden egyes epizódnak önálló íve van, miközben finoman egyensúlyoz és patikamérlegen adagolja a szimpátiát és együttérzést. Be kell valljam, ennyire életszagú sorozatot még nem láttam. Iskolapéldája annak, hogyan kéne a való életben szemlélni minden embert, eseményt és konfliktust. Megtanítja, hogy semmi sem olyan egyszerű és fekete-fehér, mint amilyennek látszik, és folyamatosan a saját álláspontjaink revideálására késztet.
Mindezt pedig realisztikus, mégis különös bájjal rendelkező operatőri munkával, és nem tolakodó, de megragadó zenével köríti. A színészek pedig, különösen a Rosiet alakító Melissa George, mindenféle túljátszás nélkül teszik hitelessé a rájuk ruházott karaktereket.
Mint az lenni szokott, Hollywood is meglátta a potenciált a sorozatban, úgyhogy idén elkészült az amerikai változat, többek között Uma Thurman és Zachary Quinto főszereplésével, de az eddigi visszhang alapján – nem meglepő módon – nem sikerült ausztrál elődje nyomába lépnie.
Detect language Afrikaans Albanian Arabic Armenian Azerbaijani Basque Belarusian Bengali Bosnian Bulgarian Catalan Cebuano Chichewa Chinese (Simplified) Chinese (Traditional) Croatian Czech Danish Dutch English Esperanto Estonian Filipino Finnish French Galician Georgian German Greek Gujarati Haitian Creole Hausa Hebrew Hindi Hmong Hungarian Icelandic Igbo Indonesian Irish Italian Japanese Javanese Kannada Kazakh Khmer Korean Lao Latin Latvian Lithuanian Macedonian Malagasy Malay Malayalam Maltese Maori Marathi Mongolian Myanmar (Burmese) Nepali Norwegian Persian Polish Portuguese Punjabi Romanian Russian Serbian Sesotho Sinhala Slovak Slovenian Somali Spanish Sundanese Swahili Swedish Tajik Tamil Telugu Thai Turkish Ukrainian Urdu Uzbek Vietnamese Welsh Yiddish Yoruba Zulu |
Afrikaans Albanian Arabic Armenian Azerbaijani Basque Belarusian Bengali Bosnian Bulgarian Catalan Cebuano Chichewa Chinese (Simplified) Chinese (Traditional) Croatian Czech Danish Dutch English Esperanto Estonian Filipino Finnish French Galician Georgian German Greek Gujarati Haitian Creole Hausa Hebrew Hindi Hmong Hungarian Icelandic Igbo Indonesian Irish Italian Japanese Javanese Kannada Kazakh Khmer Korean Lao Latin Latvian Lithuanian Macedonian Malagasy Malay Malayalam Maltese Maori Marathi Mongolian Myanmar (Burmese) Nepali Norwegian Persian Polish Portuguese Punjabi Romanian Russian Serbian Sesotho Sinhala Slovak Slovenian Somali Spanish Sundanese Swahili Swedish Tajik Tamil Telugu Thai Turkish Ukrainian Urdu Uzbek Vietnamese Welsh Yiddish Yoruba Zulu |