Sorozat

Ördögűzés a néző üdvéért – Chambers

A Netflix legújabb, Uma Thurman nevével fémjelzett 10 részes sorozata, a Chambers egy izgalmas, társadalomkritikus tini-dráma-horrornak ígérkezik. De ahogy a fáma is tartja; az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó.

Az indián őslakos Sasha (Sivan Alyra Rose) szívrohamot kap, de valamiféle különleges bolygó-konstellációnak köszönhetően rekordidő alatt sikerül donort találni a megmentésére. Így Becky LeFevre (Lilliya Scarlett Reid) ketyegője immáron az ő szervezetét működteti, ám az éremnek két oldala van; látomások, torz emlékképek gyötrik, és egyre több hasonlóságot vél felfedezni önmaga és donorja közt. Ráadásul Becky végtelenül fehér, felvilágosultan újgazdag szülei, Ben (Tony Goldwyn) és Nancy (Uma Thurman) saját lányukként próbálják istápolni Sashát.

A Chamberst producerként, az első két részt pedig rendezőként is jegyző Alfonso Gomez-Rejon az Amerikai Horror Storyban már megmutatta, mennyire ért a félelemkeltéshez, az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halniban, pedig a coming-of-age történetekhez. Szereplése tehát bizalomra adott okot.

Chambers

A Sashát egyre gyakrabban kínzó víziókból tudjuk meg, hogy Becky halála talán nem is baleset volt. A széria első fele ügyesen ragadja meg a figyelmet; a szívátültetés utóhatását inkább szentimentális alapokra helyezve, egy pszichológiai folyamatként bemutatva teszi misztikummá, semmint hogy valamiféle természetfeletti erőként ábrázolná. Emellett precízen adagolja a feszültséget, jól csepegteti az információt a háttérben szunnyadó, természetfeletti összefüggésről, amelyet Arizona gyönyörűen kopár világa,

az operatőr-vágó csapat gyors montázsra és premierplánra épülő szuggesztív elegye, és persze a Thurman-Goldwyn-duó egészen tenyérbemászó alakítása is nagymértékben megtámogat.

Azonban az – eddig kisebb szerepekben és írói munkákban résztvevő – Leah Rachel kreátor rutintalansága a második félidőben alaposan kiütközik. Történetébe annyi mindent igyekezett beleszuszakolni, hogy az ígéretes alapötlet teljesen összeroskad. A puritán szegénység kontra csicsás elit, vagy a lélekvándorlás kontra mentális pszichózis, de legfőképp a navajo hitvilág kontra okkultizmus kérdéskör önmagában megérne egy misét, pláne egy misztikus történetbe oltva. A Chambers azonban mindet magáénak akarja, ami a forgatókönyv gyengeségére mutat rá. Túlságosan esetleges, hiszen a felvezetett konfliktusok nem hatnak ki egymásra, szimplán találomra egymásra dobálják őket, mintha egy félkész ételre most hintenének fűszert. Ez igaz az expozícióra is; ha a szereplők jellemét, bőrszínét és a cselekmény helyszínét megváltoztatnánk, ugyanaz lenne a végeredmény – ezt bizony még hagyni kell főni.

Chambers

Persze akad egynéhány valóban helyén kezelt csavar, az esetek java részében mégiscsak a véletlen szüleményei, mesterkéltnek hatnak és tökéletesen kiszámíthatók. Sajnos ez leginkább a végső, mindent leleplező fordulatra érvényes. Még az év elején, a rivális Amazon gyártotta Informer megmutatta, hogyan lehet koherens, önmagában is egy kerek egészet alkotó, mégis a legutolsó darabka beillesztésével igazi pofonként szolgáló plot-twisttel egy teljesen más megközelítés módba helyezni egy elvileg ismert történetet. A Chambers is él az intro előtti percek epizódonkénti összefűzésével, ami egészen a lezárásig nagyon jól működik. A végzetes estét meséli el, a többi mellékszereplő nézőpontjából figyelhetjük meg, milyen körülmények játszottak közre a Sasha infarktusa utáni percekben. Az érzelmi katarzis azonban elmarad, hiszen a sok pici fordulat-csökevény súlytalanná és előre láthatóvá tették a végkifejletet. Így a puzzle közepén az évad zárultával kitartóan tátong egy méretes lyuk; a miért.

Hazudnék, ha azt mondanám, teljes mértékig időpocsékolás a Chambers; csinos képek, feszült aura és bár csak felszínesen érintett, de kompetens kérdések tartják fenn az érdeklődést. A végszó azonban a “Nagyon szívesen!” helyett inkább “Nagyon sajnálom!”-nak hangzik. A sokat akar a szarka tipikus esete, amelynek már berendelték a második évadát. Amennyiben sikerül tető alá hozni, reménykedem benne, hogy másodjára már nem ígérnek olyat, amit nem tudnak megtartani.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.