Sorozat

Élő is, meg halott is – Santa Clarita Diet 1. évad

Victor Fresco zombis-kertvárosi vígjátéksorozata egy egész évadot követően is felemás: ötletes, sokszor nagyon szórakoztató, de nem találja az egyensúlyt a humorosan groteszk és a parodisztikusan túl gusztustalan között. Mondanivaló terén fel-felcsillan valami, de ezek a rétegek jócskán váratnak magukra, hogy igazi mélységeket kapjanak.

Az tény, hogy Drew Barrymore kicsattan a szerepben, Timothy Olyphant karaktere azonban a legnagyobb hibája a sorozatnak. Mivel tízszer szűk fél óráról beszélünk, így akit érdekel a zombi-tematika, az nyugodtan kezdjen bele a Santa Clarita Dietbe, de ne várjon friss vért a popkultúra ezen szegmensének mozgóképes megjelenítésébe.

Lenyűgöző, ugyanakkor jelen esetben nem a legszerencsésebb, hogy a Santa Clarita Diet pontosan olyan első évadot produkált, mint amilyen pilot epizódot. Lenyűgöző, hogy sikerült egy ennyire telitalálatos bevezető részt megalkotni, amely dekára előrevetíti, mi is vár a nézőre az azt követő másik 9 részben, ugyanakkor, mivel nem voltunk maradéktalanul elégedettek az abban látottakkal, nem a legpozitívabb ez a teljesítmény.

Santa Clarita egy tipikus kertvárosi szegletében boldogan és teljesen unalmasan él egy család: Sheila (Drew Barrymore), Joel (Timothy Olyphant) és lányuk, Abby (Liv Hewson). A feleség azonban egy nap arra ébred, hogy hatalmas mennyiségű hányás kíséretében felköhög egy apró vöröses szervszerű valamit, innentől pedig semmi mást nem hajlandó enni csak emberhúst. Sheila titokzatos módon hirtelen zombivá vált, így az odaadó férj néhány pánikrohamot követően megfogadja, mindenben kiáll szerelme mellett, akkor is, ha az éppen rosszfiúk megölését és ezzel élelemszerzést jelent a nőnek. A faramuci és abszurd szituáció kellően erős ellentétben áll az idilli közeggel, a két ingatlanközvetítő bénázása pedig elragadó az amatőr gyilkosok szerepében.

A történet pikantériája, hogy a házaspár két rendőr között él, akik korántsem könnyítik meg emberek levadászását és szakszerű eltárolását. A sorozat több ízben is pimasz módon kacsint össze a nézővel, ami nagyon jó dinamikát hoz az eseményekbe, miközben (bár nem eléggé koherensen) megpróbálja bemutatni a lehetetlen helyzet érzelmi hatásait is a családra. Anya zombi lett. Hogyan is tovább? Ötletes bonyodalmak, sokszor humoros megoldások, de olykor túlzó gusztustalanság vagy negatívan meghökkentő jelenetek váltakoznak, kissé egyenetlen színvonalat kölcsönözve a sorozatnak.

Ideológiailag gyönyörűen indul a fővonal, miszerint a külvárosi kirakatfeleség egy nap arra ébred, hogy igen is jó lenne néha azt tenni, amit szeretne: impulzus és sokszor merész, már-már irracionális döntéseket hozni, őszintén megmondani a véleményünket vagy sok-sok év óta ismét igazán élvezni a szexet. Sheila karakterének meg kellett halnia ahhoz, hogy újra élhessen – ez pedig igencsak erős társadalmi kritikai olvasattal bír. Vagy inkább bírhatna, ha a mérleg másik oldalán nem emberek megölése és megevése állna. Azzal azonban, hogy a készítők az ön- és közveszélyes zombiság mivoltát vezetik be az önfeledt élet és felszabadult boldogság áraként, azonnal agyoncsapják az erre törekvő akarat létjogosultságát.

A Santa Clarita Diet üzenete sajnos egészen nyilvánvaló: érd be szépen azzal, ami van. Mintafeleség, mintaanya, egy jól menő közös üzlettel a férjed oldalán és egy biztonságos, de unalmas autóval. Ahogy az is igencsak ambivalens, hogy a férj rosszallása és kedvese régi önmagának való visszakövetelése teljes értelmet és logikát nyer, hiszen finoman szólva is jogos a dolog, tekintve, hogy senki nem tölti szívesen az életét egy zombi oldalán. Addig pedig, hogy a fordított társadalomkritika újabb csavarral mégiscsak a kertvárosi anyukák védelmére keljen, már nem jut el a sorozat.

A szereplőgárdát viszont Timothy Olyphantot leszámítva nagyon eltalálták: Barrymore még emberi smoothie-t szürcsölve vagy ujjperceket rágcsálgatva is eszméletlen bájos, és teljesen elhisszük neki, hogy a kicsattanó életigenlés egy új embert faragott belőle, akitől minden mellékhatás ellenére nem annyira akaródzik megválnia. A lányukat alakító Liv Hewson messze a legszimpatikusabb karakter, aki még komoly jellemfejlődésen is átesik az első évad alatt. A szomszédfiút alakító Skyler Gisondo pedig a poénok legalább 80%-át egyedül szolgáltatja a maga friss, bolondos, olykor szánalomra méltó, de mindig kedvesen bénácska figurájával.

Akivel azonban láthatóan semmit nem tudtak kezdeni az alkotók, az a férj, Joel karaktere. Szegény Olyphant sem találja a helyét a leghiteltelenebb és legidegesítőbb karakter megformálásával. Joel sajnos maníros, erőltetett és valamilyen érthetetlen módon az amerikai vígjátékok örök sajátját, a karakterszerepbe tömörített sosem-viccesen-vicceskedő mellékszereplőt játssza, holott tökéletes ellensúlyként kéne mozognia az egyetlen főszereplőként, akit megvisel és érthető módon teljesen kiborít a helyzet.

A történet egyértelműen nyitva maradt az évad záróepizódjával, így ha kezdenek végre valamit a férj parodisztikus karakterével, nevetséges szövegeivel, valamint a színész ezekhez lealacsonyodó erőltetett rájátszásával, én hajlok rá, hogy továbbnézzem a sorozatot. Izgalomban nem volt hiány, az eseti megoldások pedig humorosak és sokszor nagyon ötletesek voltak. A négy főszereplő dinamikája teljesen jól működik, a megcsillanni látszó, aztán elnyomott ideológiai réteg pedig akár még vissza is térhet új erőt véve a későbbi részekből. Kicsit precízebben kéne még bánni a hangnemmel és a groteszk zombis jelenetek besorolásával, és máris egy élvezetes, aranyos és szórakoztató élőhalottas sorozattá növi ki magát a Santa Clarita Diet.

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.