Nem lehet elégszer megismételni: a Trónok harca korszakalkotó sorozat, ami példátlan globális közösséget teremtett rajongói között. Ettől függetlenül a hatodik évad mind közül a leginkább hullámzó színvonalat produkált, így kezdődhet az aggódás: vajon megfelelő lesz-e a közelgő befejezés?
Nehéz lehet nem követni a Trónok harcát, mivel szó szerint a csapból is az folyik. Az internetet elárasztó mémek mellett (amelyekből annyi van, hogy két cikkben is kitértünk rá) szinte minden online magazin foglalkozott valamilyen mélységben a szériával. A Filmtekercs.hu is egy egész tematikus hetet szentelt idén a sorozatnak, noha nyilván a mi megközelítésünk és értelmezési kísérletünk egészen más volt a megszokottakhoz képest – többek között a nőiség és a testiség művészi funkcióját elemeztük a hatodik évad indulásakor. A testiségben kevésbé, a nőiségben pedig hatalmas változásokat hozott az idei év. De ne szaladjunk ennyire előre!
A történet ott folytatódott, ahol az ötödiket zárták. Sajnos emiatt az első részben minden szálat felvillantottak kvázi emlékeztetőül, ezért a nyitóepizód helyből gyengébben sikerült, túlságosan széttöredezett volt. A rengeteg szereplő bemutatása érezhetően megterhelő, ha egy részen belül teszik, szerencsére később nem volt szükség arra, hogy mindenkivel foglalkozzanak. Viszont a gyengébb karakterek vagy épp az őket érintő laposabb események az évad közben is zavaróak maradtak.
Korábban például Arya Stark (Maisie Wiliams) az egyik kedvenc szereplőm volt, idén viszont ő vált a legbosszantóbbá. Fejlődése bántóan lelassult, már-már megállt, az ő szála végig kiszámítható maradt, és ezért különösen idegesítő volt az a temérdek játékidő, amit neki szenteltek. Ugyanez elmondható Samwell Tarly-ról, akinél gyakorlatilag semmit nem léptünk előre, nála a második–harmadik évadra jellemző reflexek tértek vissza: folyamatosan úton volt, de nem jutott sehová. Némi túlzással a Tarly-család vacsorája az egész sorozat leggyengébb jelenete volt kiszámíthatóságával és szájbarágós értékütköztetésével.
Ezzel szemben Cersei (Lena Headey), Sansa (Sophie Turner) vagy épp Brad Stark (Isaac-Hempstead Wright – interjúnk a színésszel itt) szála ismét megmutatta, miért övezi akkora rajongás a Trónok harcát. Idén ők voltak azok, akik folyamatosan képesek voltak meglepni a nézőket ellentmondásos és megkérdőjelezhető döntéseikkel. Cersei mind közül a kedvencem: a legyűrhetetlen femme fatale egy szobába zárva képes volt magához ragadni a hatalmat, és úgy vált irányítóvá, hogy mellette mindenki más cselekvőképtelen volt.
„Vajon meg tudnak-e felelni a hatalmas elvárásoknak, vagy az olyan sorozatok sorsára jut a Trónok harca, mint a Lost vagy a Hősök?”
A kimagaslóan érdekes és fárasztóan unalmas figurák között feszülő széles skálán helyezkednek el a többiek, köztük azok a főszereplők is, mint Jon Snow (Kit Harington) és Daenerys Targaryen (Emilia Clarke), akik egyre nyilvánvalóbban jelen lesznek az események lezárásánál. Merthogy már látszik a vége – és ez eddig nem volt így. A Trónok harcában éppen az volt a különleges, hogy nem lehetett megtippelni sem, melyik trónörökös, -bitorló vagy önkéntes jelölt fogja hordani végül a koronát, hiszen bárki bármikor kihullhatott a rostán. Meglepetésszerű halálozások újfent voltak, de azok egyre kevésbé voltak sokkolóak. A nagy változás az, hogy a hatodik évad végére szinte kizárólag a nők alakítják a történet szálait, a korábban a patriarchális középkori viszonyok szerint alakuló történetben a gyengébb nem csak mellékszerephez jutott, az események láncolatát jellemzően a testével befolyásolta. Csakhogy a hatvanadik epizódra szinte minden domináns férfi elhunyt, sokat közül éppen azok a nők öltek meg, akiket korábban éppen ők gyaláztak meg. A feminista bosszúként is értelmezhető mondandó már-már teljesen egyedivé teszi a Trónok harcát.
Ugyanígy a látvány, ami mellett még mindig nem lehet elmenni szó nélkül. A hatodik évad ebből a szempontból talán a legteljesebb, számtalan ponton látható, hogy egyre több pénzből gazdálkodnak a készítők. Grandiózus csatajelenetek és aprólékosan kidolgozott fantázialények szabdalják a történet, gyakorlatilag minden második epizódban láthatunk valami olyat, amiért korábban a multiplexek termeibe kellett mennünk. De nem csak távoli kameraszögekből mutatnak szájtátó képeket, a közelieket is lehet csodálni: bámulatos jelmezek és díszletek keltik azt az illúziót, mi itt valójában mozifilmet nézünk.
Egyfelől tehát sajnos közeledik a vég (erre utal a záróepizód egyik utolsó mondata: „Megérkezett a tél”), ennek azonban számtalan örömteli vonzatát élvezhettük. Egyrészt még a korábbi tempóhoz képest is felgyorsultak az események – gondolok itt az utolsó két rész történéseire – amire nyilvánvalóan szükség is lesz, hiszen a készítők bejelentették, már csak 15 részt forgatnak a sorozatból. Vélhetően részben emiatt is lezártak több olyan mellékszálat, amelyekre korábban szükség volt a karakterek jellemfejlődéséhez (például Daneryes és a Dothraki). A legtöbb szereplő egyszerűen „célba ért”: eljutott oda, ahova az írók már az elején szánták. Közülük is ki kell emelnem Sansát: a legidősebb Stark-lány a korábbi passzív figurából változott cselekvőképes, határozott nővé.
A következő évad nagy kérdése tehát az lesz, vajon mit kezdenek az írók a rendelkezésükre álló számtalan karakterrel, akit éveken keresztül és rengeteg jellempróba során csiszoltak a végletekig. Az igazi próbatétel a lezárás lesz az írók számára, hiszen ott már nem áll a rendelkezésükre George R.R. Martin könyve, mivel idén lehagyták a szerzőt. Vajon meg tudnak-e felelni a hatalmas elvárásoknak, vagy az olyan sorozatok sorsára jut a Trónok harca, mint a Lost vagy a Hősök?