Egy angol kitalálta, megírta, leforgatott belőle fél évadra való epizódtöredéket, továbbadta az ötletet, az amerikaiak pedig annyira belejöttek az áldokumentarista agymenésbe, hogy 2005 óta még mindig forog a scrantoni kamera. Az eredeti ötlet Ricky Gervais fejéből pattant ki, és míg Angliában gyorsan véget ért a sorozat pályafutása, az amerikaiak mindent kihoztak belőle, amiért érdemes nézni. Az Office az a szituációs komédia, melynek megtekintése kötelezően ajánlott és ajánlottan kötelező.
Legfontosabb ismérve, hogy pazar a sztorija. Átlagos emberek unalmas hétköznapjait mutatja be, akik egész nap egyebet sem csinálnak, csak a Dunder Mifflin papíripari vállalat termékeit próbálják eladni a világ legunalmasabb helyén. A regionális menedzser, Michael Scott próbálja a csöppet sem szórakoztató munkaidőt elviselhetőbbé varázsolni, melynek következménye minden epizódban az, hogy mind lelkileg, mind szellemileg kikészül az összes alkalmazott. Az első évadot végigpörgetve – nem nehéz, csupán hat rész – az a néző érzése, hogy ilyen emberek valójában nem is léteznek, és mint minden jó vígjáték, a sorozat csak felnagyítja a valóság apró-cseprő történéseit, imígyen karikírozva azt. Olyan nincs, hogy Jim permanens szemétkedési folyama Dwighttal szemben leállíthatatlan; hogy Michael Scott sohasem veszi észre magát; hogy Dwight egyszer sem érzi kínosnak azt a viselkedési módot, amely leginkább egy elbaltázott kiképzőtisztéhez hasonlítható. És mégis: ha reggelente álmosan beülünk az íróasztal mögé a munkahelyen, vagy beszélgetünk valakivel, aki hasonló helyen tengeti életét, rájövünk, hogy ezek az ugratások és kínlódások léteznek – ekkora mennyiségben és ugyanilyen hajmeresztő módon.
A jó sztori mit sem ér önmagukhoz hű karakterek nélkül, az Office pedig ezt is hozza. Michael zseniálisan lúzer; hiszi, hogy minden esetben jót tesz az alkalmazottaival, és hogy ők a családja. Amihez hozzányúl, az összeomlik, csődbe megy. De fura módon mégis az ő részlege a legsikeresebb. A legkínosabb manővereket is beveti annak érdekében, hogy megfényesítse az emberek napjait. És az a legcsodálatosabb az egészben, hogy mindenkiben van egy kis Michael Scott, kicsit mindannyian ilyen őrültek vagyunk. Ettől lesz valóságos, hiteles.
A többiek sem maradnak el mellette: Dwight a tévétörténelem talán legelképesztőbb komplexusos alakja. Mindig óriási hévvel teljesíti főnöke kívánságait, még akkor is, ha Michaelnek nincs szüksége semmire, és mindig lelkesen végzi roppant felelősségteljes munkáját. Először direkt hihetetlen, de aztán egyértelművé válik, hogy minden munkahelyen van egy ilyen stréber, aki mindig jobban tudja. Legfőbb ellenlábasa Jim, aki annyira unatkozik, hogy a legeszelősebb vicceket ötli ki az ő kárára, amivel legtöbbször le is rombolja Dwight vélt észbeli fölényét.
Az írók érdeme, hogy a mellékszereplők is rendkívüli pontossággal megrajzoltak.
Az epizódszereplők is bizonyítják, hogy az írók milyen jól ismerik az emberi motivációkat, a közösségen belüli feszültségeket és túlélési lehetőségeket. Ehhez segítségül hívták az áldokumentarista megoldást: a szereplők félig a kamerának beszélnek, néha zavartan vagy jelentőségteljesen bele is néznek, és az eszköz szereplővé válik. Ez nem elidegenítő hatású, inkább összekacsintanak a nézővel, a fülébe súgják a történéseket. Valójában úgy játszanak a színészek, mintha zavarná őket a kamera, de azért már egészen megszokták. Az egyik legnagyobb ajándéka a sorozatnak Steve Carell, akiről bebizonyosodott, hogy korunk egyik legremekebb komikusa, és remélhetőleg még meghatározóbb szereplőjévé növi ki magát a vígjátékok világának.
Az Office nem átlagos vígjáték: egy húszperces epizód alatt teljesen lefáraszt, ám függővé tesz. Tévében nézve, szinkronosan is egész élvezetes, de eredeti hangokkal az igazi, úgy ül minden ügyefogyott jelenet. Így érezhető igazán, milyen csodára képes egy szituációs komédia.
https://www.youtube.com/watch?v=sMXpGBiC6xo
