Fókuszban TéVé

Erre is csak a Netflix adhatott pénzt – Love, Death & Robots

Tíz évig ült a dobozban a Heavy Metal képregény-sorozat hangulatát idéző antológia-széria, a Love, Death & Robots, ami annyira meredek koncepció, hogy csak a streaming óriás Netflix feneketlen pénztárcájából valósulhatott meg.

Hosszú utat járt meg a Deadpool rendezője, Tim Miller, valamint a Harcosok klubja és a Közösségi háló ikonikus alkotója, David Fincher korhatáros animációs projektje, míg a Netflix berkein belül utat tört magának kreatív alkotói szabadság. Persze kezdetekben egészen máshogy nézett ki a történet. Még 2008-ban kelt szárnyra a hír, hogy David Fincher a Zodiákus és a Benjamin Button különleges élete után egy Heavy Metal-hangulatú, felnőtteknek szánt animációs filmen dolgozik. A nyolc, kilenc animációs sztoriból álló moziban Fincher mindössze egy epizódot rendezett volna.

Az eredetileg a Paramount égisze alatt épülő projekt a ‘70-es évek híres képregény-sorozatát szerette volna életre hívni a kor elvárásaihoz idomítva.

A Heavy Metal oldalait felütve pornográf elemekkel tarkított, sötét, erőszakos cyberpunk sztorikat lehetett olvasni, melyek nagy hatással voltak többek között Tim Miller munkásságára is. A képregény két kultikus filmadaptációt is megélt (1981-ben és 2000-ben), ám az egymáshoz még tematikában is csak lazán illeszkedő animációs epizódokat egyetlen stúdió sem szerette volna egy egész estés mozivá gyúrni, így idővel a Paramount is elvesztette a hitét a projektben.   

A Netflix színre lépésével azonban otthonra találtak az éterben kallódó filmtervek. David Fincher is kapva kapott az alkalmon és két Mindhunter szezon között feltelefonált a vezetőséghez, hogy legyenek már kedvesek nyakon önteni egy zsák pénzzel lomtárban pihenő projektjét, amiben az összes epizód különböző animációs technikával mesél el egymástól homlokegyenest eltérő sztorikat. Hogy is mondhattak volna nemet?

A koncepció közben hivatalosan médiumot váltott, és film helyett sorozatként elevenedtek meg a sárgává fakult képregények durva meséi. Már ha a streaming térben létezik még ilyesfajta disztingválás, a Netflixen úgyis ömlesztve, kvázi filmként nézi mindenki a sorozatokat is, pláne olyan rövid játékidejű epizódokkal operáló szériák esetében, mint az The End of the Fucking World, a Maniac és a Love, Death & Robots. A legtöbb rész ugyanis a 7-15 perc hosszúságú skálán foglal helyet, így a 18 epizód együtt tesz ki hozzávetőlegesen három órát.

A különböző sztorik között nehéz kitapogatni a közös jegyeket, hiszen nemhogy egy univerzumon, de még a megvalósítás módján sem osztoznak az epizódok:

a klasszikus 2D technikától a fotorealisztikus 3D-ig terjed a stílusok között száguldó animáció-hullámvasút. A formai sokszínűséggel házaló széria azonban a legkevésbé sem olyan bravúros. A fénytörést az okozza, hogy a sorozat valóban sok animációs technikát használ, viszont a 18 nekibuzdulás során a sorozat periodikusan visszakanyarodik a CGI-hoz. A Love, Death & Robots epizódjainak csaknem fele ugyanazt a formai kifejezésmódot használja, amitől nemhogy nem dobtam hátast, de a “túlcsorduló innováció” kereséséhez is hunyorítanom kellett. Ezek a szegmensek ugyanis többnyire úgy néznek ki, mint egy videójáték átvezetői, a karakterek élettelen modellezése, a robotikus mozdulatok, a zselészerű táj cseppet sem a remélt realista hatást keltik, inkább olyan, mint a valóság egy makettszerű replikája.

Nagyobb baj viszont, hogy a felütések többsége sem tartalmaz egy fesztelen gameplay ígéretnél jóval többet. A sorozatok kötetlenebb világában a népszerű, legtöbbet idézett szériák rendre képesek megugrani a mainstream filmes tabukat, így sikeres produkció része lehet az erőszak és a nyílt szexualitás. A tévéképernyőn nemhogy nem félnek mutatni a bestiálisan kiszenvedő vagy épp vadul koitáló szereplőket, de folyamatosan megy a vér és testnedv-licit. Egy ilyen gátlástalan közegben mi újat tud még mutatni egy olyan sorozat, aminek az alapjául szolgáló képregény annak idején bestiálisan kiszenvedő vagy épp vadul koitáló szereplőivel vonzotta magához a prepubertás olvasók figyelmét és prűd szüleik megbotránkozását? Hát többnyire semmit.

A túlfűtött maszkulinitástól verejtékező, “kőkemény” epizódok igazából csak annyira érdekesek, hogy negyedóráig úgy ellegyünk velük.

Hiszen önmagában érdekes végigfuttatni Hitler potenciális halál szcenárióit, végignézni, ahogy egy intelligens joghurt az emberiségtől magához ragadja a gyeplőt, vagy ahogy egy házaspár talál egy civilizációt a hűtőjében. A sorozat annyira rapszodikus, hogy nehéz egyetlen, önálló produktumként értékelni. Még a címbe pakolt három szó (melyek közül a “Love” nyugodtan értelmezhető dugásként) is teljesen random, mert nem fordítódik le az összes epizódra, hiszen se robot, se halál, szerelem meg annyira sincs mindegyik részben, sőt jóformán egyikben sem, értelmezésében a mondat első felében nyitott zárójel hivatott segíteni.

A rövid játékidőn kívül nehéz egy szabályt a teljes sorozatra vonatkoztatni. Az epizódok többsége valóban egy videójáték-szerű erőszakfesztivál, ilyen a Sonnie’s Edge, a Blind Spot, a többségében magyarok által készített The Secret War vagy a Shape-Shifters. A másik oldalon pedig ott sorakoznak a When the Yogurt Took Overhez és az Ice Age-hez hasonló kellemes agymenések, illetőleg a széria egyetlen igazán kiemelkedő, mély epizódja, az önkifejezés belső mozgatóit taglaló Zima Blue. Ha másra nem is, Rob Valley pazar animációjára érdemes kattintani.

Nehéz egyetlen végső gondolatba zárni a Love, Death & Robotsot, mert nagyon intuitív és hullámzó minőségű széria. Abban biztos vagyok, hogy az élmény, amit bennem hagyott nem kellemes, de voltak olyan üdítő pillanatai, amiért érdemes volt végigülni. Mégis az egymástól hol drasztikusan különböző, hol ugyanarra a maszkulin izmozásra építő rövidfilm-gyűjtemény elbukik önálló művészi produkcióként létezni, mivel az epizódok olyannyira valószerűtlenek egymás mellé rendezve, amennyire a sorozat címébe foglalt három szó.        

Papp Atilla

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..