Mielőtt Rowan Atkinson Mr. Beanként, Hugh Laurie pedig Dr. House-ként vált volna ismertté, letettek valami méltatlanul elfeledettet az asztalra. A Fekete Vipera az angol humor egyik legjobbja: négy sorozat, négy különböző kor, de nyugaton a helyzet változatlan.
A középkortól I. Erzsébet uralkodásán át egészen az első világháborúig – nem sok dinasztia mondhatja el magáról, hogy gyökereik az 1400-as évekre vezethetők vissza. A Fekete Viperák (Rowan Atkinson) viszont mindig jelen voltak az angol történelemben, hogy inkább kevesebb mint több sikerrel, de megpróbálják feljebb tornázni magukat a társadalmi ranglétrán.
A Richard Curtis és Ben Elton által írt Fekete Vipera sorozatok az angol humor legjavát képviselik. Talán túl angolosak is: akit egy félórás epizód nem nevetett meg, annak a többivel sem érdemes próbálkoznia. Egy-egy sorozat hat részből áll és különböző korokat ölelnek fel, általában ugyanazon szereplők leszármazottaival. Így egyszerre volt biztosított a folytonosság és az állandó megújulás. Az 1983-as első sorozat 1485-ban kezdődik, amiben az önmagát Fekete Viperának hívó Edmund herceg, a király második fia folyton a trónt akarja megszerezni bátyja elől. A második szériában (1986) Lord Vipera I. Erzsébet királynő kegyei közé akar férkőzni. Utódjának (1987) már nemesi származás sem jut, csupán György, a régensherceg szolgálata a 18. század végén. Az utolsó Viperát (1989) pedig első világháborús lövészárkokban láthatjuk viszont.
Mondanám, hogy egy ilyen kevés részt megélt, ám színvonalas sorozat minden másodperce aranyat ér, de sajna nem ez a helyzet. Az összképet tekintve meglepő módon ezúttal az első széria a leggyengébb. Maga Edmund itt egyáltalán nem önmaga: végtelenül pipogya, aki ugyan újra és újra próbál a trónra jutni, de az esze nincs meg hozzá. Intelligenciája, szarkasztikus humora és beszólásai csak a második sorozattól váltak védjegyévé, amikor Ben Elton íróként csatlakozott a produkcióhoz. Innentől a Viperák és a Baldrickok, a hű csatlósok szerepet cseréltek: Baldrick az első szériában még okosabb volt gazdájánál, ám utána mintha részről részre csökkent volna az agyi kapacitása.
Mellettük általában van egy finoman szólva egyszerű, nagyon naiv karakter is. Az első és második szériában Tim McInnerny alakította a jószívű, Edmundot vakon követő Percy-t és leszármazottját, azonban a beskatulyázástól félve otthagyta a sorozatot. Helyét Hugh Laurie vette át, aki a harmadik szezonban a visszafogott intelligenciájú régensherceget alakította. Laurie már második sorozat utolsó két részében is feltűnt, bár más karakterek bőrében. Stephen Fry és Miranda Richardson is többször tűntek fel, különböző korokban és szerepekben. Egy-két epizód erejéig többek között Robbie Coltrane, Rik Mayall és Jim Broadbent is megfordultak a Viperák világában.
A 2-4. sorozatok közül nehéz egy-egy epizódot kiemelni, annyira egységes, meg nem ingó színvonalat képviselnek. Bizonyos szempontból viszont az utolsó széria sikerült a legmegdöbbentőbbre. Az első világháború választása kockázatos írói döntés volt, de Curtis és Elton megtalálták a kellő arányokat a téma érzékenysége és a fekete humor között. A finálé pedig már-már szívbemarkolóan drámai: Vipera kapitány az egyetlen a Fekete Viperák közül, aki elfogadja sorsát és nem próbál mindenkin átgázolva változtatni a helyzetén.
A négy sorozat mellett több speciális epizód és rövidebb szkeccs is készült. A különkiadások közül viszont csak kettő, A Fekete Vipera karácsonyi éneke (1988) és az időutazós Fekete Vipera: Oda-vissza (2000) jutott el hozzánk is. Utóbbi volt az utolsó hivatalos Vipera kaland; Curtis (Négy esküvő és egy temetés, Igazából szerelem), Atkinson (Mr. Bean) és Laurie (Doktor House) pedig más-más munkájuk révén törtek be a nemzetközi köztudatba. Az, hogy az brit történelem több időszakát kifigurázták, valahogy a szigetországon kívül nem aratott osztatlan sikert. Pedig megéri adni neki egy esélyt; inkább, mint nekiállni a Hogyan tanuljunk franciául? című könyvet lefordítani franciára.
